Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Megcsaltak.

Megesik, hogy az ember mindent elveszít. Egyetlen hibás döntés, egyetlen átkozott másodperc tört része alatt egy egész életet romba dönt. Végeláthatatlan folyamatok kezdete, megannyi szenvedés és gyötrelem origója, adott pillanatba sűrítve. Nincs visszajátszás, nincs második lehetőség, nincs újból átgondolt választás. Nem marad más, csak a következmények nyomasztó terhe, mégpedig életünk végéig. A legfájóbb, hogy ezt a bizonyos döntést néha nem is mi magunk hozzuk meg. Megcsaltak, és az életem a feje tetejére állt. Üdvözöllek a világomban!

Egyet előre, kettőt hátra...

mille_plateaux 2014.05.21. 19:49

 

Valami hasonló érzés egy megcsalást követően az adott kapcsolatban maradva élni. Az ember próbálkozik, küzd, ahogyan és ameddig csak tud, a végeredmény azonban minden esetben kétesélyes. Pontosabban, inkább csak egy.

Érdekes, ahogyan visszagondolok a múltra, annyira távolinak tűnik minden. Pedig nem volt olyan régen, hogy kiborult a bili, gyakorlatilag jóval régebbi emlékek is aktívan élnek bennem, de ez a pillanat lassan kezd a múlt homályába veszni. Az érzés, az a fájdalmasan tépő érzés persze nem csitul, sőt, az idő múlásával egyre erősebben tör fel újra és újra, mégis, visszagondolva a megcsalás környékén történt eseményekre, már olyan, mintha csak egy régi filmet néznék. Egy megfakult filmet, amiben még önmagam voltam, nem az a megtépett lelkű húscafat, ahogyan mostanában tekintek magamra, és ahogyan – ennek megfelelően - szépen lassan mindenki kezel a környezetemben.

Ne legyenek illúzióink, ebben a szar világban már az vagy, amit mutatsz magadról, a tényleges értékek szerepe erősen megkérdőjelezhető. Márpedig egy megcsalt ember törékeny, dühös, és csak a harag hajtja, napról-napra, hétről-hétre, szinte menekülve a jelenből, mindig csak előre, nincs tehát ideje és lehetősége arra, hogy önmaga életét menedzselje, vagy szebbet fessen arról, ami valójában. Ez pedig látszik, érződik a viselkedésén, a gesztusain, az egész jellemén. Valahol mélyen mindannyian haragszunk a világra, haragszunk a sorsra, Istenre, vagy bármire, aminek köze lehetett az életünkben bekövetkező töréshez, azonban a jelenben élni, teljesíteni, magabiztos életet élni többé nem tudunk. Ahogyan azt néhányan korábban már kommentben is megírták, rendkívül felemás helyzet ez, hiszen mi magunk ragaszkodunk ehhez az állapothoz, mi szenvedünk miatta minden egyes percben, mi isszuk meg a levét kedvesünk kicsapongásának, mégis, mindenki (vagy leginkább csak önmagunk) tőlünk várja azt, hogy felejtsünk, hogy tovább lépjünk. Nincs is más vágyunk már, csak egy: hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen. Hogy ugyanazok legyünk, lehessünk, mint akik egykoron voltunk. Semmi sem aláz meg jobban egy embert, mint az, ha olyan bántja, akit szeret. A megcsalásnál pedig nincs aljasabb csapás egy pár életében, hiszen egyszerre tépi szét a megcsalt fél önértékelését, dúlja fel a társadalmi kapcsolatait, a múltjába vetett bizalmát, egyszóval mindent, ami korábban egyedi személyiséggé tette, formálta az évek során. Különösen így van ez bizonyos kor felett, vagy akkor, ha nincsenek már az ember mellett a szülei. Egyszerűen nem marad biztos talaj a talp alatt, nincs biztos gyökér, ami támpontot adhatna a sodrásban. Ráadásul, az élet nem áll meg, és a napok többségében nincs idő ehhez hasonló eszmefuttatásokra; pörög a munka, szorítanak a határidők, dúl a mindennapos fennmaradásért folytatott küzdelem. Ez (ahogyan az a mentális problémákkal rendelkező emberek számának szignifikáns emelkedéséből is jól látszik) még egy egészséges lelkű, testű embert is megvisel, hát még azt, aki folyamatosa őrli magát legbelül, hibákat, okokat, felelősséget kutatva.

Tovább kell lépni, különben belepusztul a lélek. Persze, a szavak szintjén mindez könnyű téma, azonban ugyanazt az adott egyén szintjén kivitelezni szinte lehetetlen vállalkozás. Van, aki a csendes, akár évtizedeken át tartó őrlődést (és ezzel együtt a biztos feledést) választja, és van, aki a mának élve ott üt vissza, ahol a legjobban fáj. Az első típus gyakorlatilag úgy éli le az életét (már ha egy szép szombat reggel nem köti fel magát a kiskert egyik eldugott pontjában), hogy egyetlen boldog napjára tucatnyi stresszes, idegben eltöltött jut, és van olyan is, aki azzal próbálja legyűrni a hűtlenség (vagy sokkal inkább a hűtlen társ) iránt érzett undorát, hogy maga is belekóstol a tiltott gyümölcsbe. Míg az első esetben borítékolható az egész életen át tartó megalázottság, a megtűrtség érzése, addig a második lehetőség az egyéni értékrendek felrúgásával jár. Amint az az előzőekből is világosan látszik, rossz úton jár az, aki hűtlenség után fenntartja a kapcsolatát, hiszen garantált bukással járó, igen fájdalmas időszakot szabadít a saját nyakára. Ugyanakkor, mint tudjuk, néha a felismerés nem elegendő ahhoz, hogy az elhatározást tettek kövessék, ezért ragadnak rengetegen ebben a kietlen, semmi jóval nem kecsegető helyzetben.

Meguntam az önmarcangolást. Úgy döntöttem, tovább lépek, de ehhez vissza kell szereznem az önbecslésemet, azt, amit azon a hajnalon dobtam el magamtól, amikor visszafogadtam a hűtlen feleségemet. Azt, ami korlátoz, ellehetetleníti a megbocsátást és a bizalmat, azt, ami a jelek szerint önmagától már soha nem tér vissza. Nem maradt más előttem, csak a rossz út.
Sokat gondolok mostanában arra, hogy visszacsalom Nórit. Tudom, hogy ez egy elcsépelt, ráadásul meglehetősen szánalmas húzás is, de van abban valami, hogy a közhelyekben rejtőzik a legnagyobb igazság. Sohasem értettem, miért gondolja valaki, hogy az a megoldás egy megcsalás kezelésére, hogy önmaga is hűtlen lesz. Nem értettem, mit ér az egész, gyerekesnek és nevetségesnek tartottam minden mozzanatát. Most azonban, a helyzetben élve ráébredtem, hogy ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek külső szemlélődőként tűnt, és több perspektívából is igazolható, ha valaki ezt az utat választja. Sajnos azonban mindez együtt jár azzal, hogy kvázi arcon köpöm magam, és pont azt az értékemet veszítem el, amely okán korábban olyan hevesen ítélkeztem Nóri felett. Persze, visszacsalni maximum csak fizikai értelemben azonos a megcsalással, hiszen az érzelmi háttere, sőt, az egész élethelyzet teljesen más; mindez, ha nem is igazolja teljes mértékben a visszacsalás létjogosultságát, mindenképpen jelentős körülmény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha magunkban mérlegre tesszük a dolgokat.
Másfelől, az egészhez nem fűlik a fogam: azon felül, hogy szembe mennék minden józanésszel, még a saját értékrendemet is két lábbal tipornám a sárba. Végső soron pontosan azt a dolgot dobnám el magamtól, amely valamilyen szintű erkölcsi fölényt (már ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni az adott helyzetben) biztosított számomra, amelyre építkezhettem, amelyből erőt nyerhettem az utóbbi időszakban. Azonban sajnos pontosan ez az erkölcsi támasz az, ami megnehezíti Nóri tetteinek elfogadását. Paradoxon, nem vitás. Legyek-e azért én is hűtlen, hogy elfogadjam más hűtlenségét? Más szavakkal, ha nem tudom már elfogadni az értékítéletét, degradáljam-e le a sajátomat is az Ő szintjére? Tudom, nagyképű, sznob ez a leírás, de sarkítva azért tartalmazza azt az igazságot, amelyet (talán) minden hasonló, döntéshelyzet előtt álló ember érez magában. Sőt, az az ember is ugyanezt érzi, akinek eszébe sem jut a hűtlenség, de mélyen tombol benne a harag, a megváltoztathatatlan iránti gyűlölet, és sejtelme sincs, mi is az igazi probléma.
Tegyük fel, hogy megteszem. Hogy hogyan, hol, kivel, meddig, az mellékes. Elvileg már egyetlen (akár fizetett) alkalomnak is elégnek kell lennie ahhoz, hogy letudjam magamban a revans érzését, vagy ha úgy testzik, hogy letaszítsam magam a szakadékba. Talán még ennyi sem kell, esetemben bőven elegendő egy csók is ahhoz, hogy hűtlen szarnak érezzem magam. Megváltozna-e ettől valami? Nem tudom. Lenne-e bűntudatom? Biztosan. Elmondanám-e, vagy titkolnám? Kérdéses. Tudnék-e úgy nézni magamra, mint korábban, vagy még mélyebbre süllyednék, és elveszíteném a maradék önbecslésemet is? Sejtelmem sincs.

Minden ember egyéni, minden sors kiszámíthatatlan. Volt egy ismerős kétgyermekes családanya, akivel egyszer (még azelőtt, hogy bármi is kibukott volna nálunk) hosszasan beszélgettem erről a témáról. Jó munkakapcsolat volt közöttünk, nem több, azonban egyik alkalommal váratlanul kibökte, hogy Őt már csalták meg. Kíváncsi voltam, meglepett a bizalma, így kérdeztem. Ő pedig beszélt, őszintén, minden köntörfalazástól mentesen. Elmondta, hogy évtizedekkel korábban csalta a férje, amibe Ő kis híján belepusztult, hiszen mindennél jobban szerette. Együtt maradtak, de amint lehetett, törlesztette a számlát, és összefeküdt valakivel, akire korábban nagyon vágyott, de a házassága miatt eszébe sem jutott, hogy komolyabban foglalkozzon a lehetőséggel. Akkor azonban nem volt már meg az a bizonyos erkölcsi blokk benne, és kezdeményezett. Azt kérdeztem tőle, hogy megérte-e ez, nem érzi-e magát ugyanolyan aljasnak, mint amilyennek a férjét érezte, amikor kiderült a hűtlensége. Erre csak annyit felelt, hogy semmivel sem lett jobb az érzés, ugyanúgy égeti a fájdalom minden egyes nap, de ha nem tette volna meg, akkor sem lenne jobb, sőt. Legalább egyszer újra ismét nőnek érezte magát, ha csak rövid időre is. A kapcsolatuk törése után még egy gyermeket szült a férjének, de azt mondta, soha nem tudott már megbízni úgy, mint azelőtt. Immáron évtizedek óta bizalmatlan vele: nézi a telefont, ellenőrzi a zsebeket, illatok, hajszálak után kutat. Magyarán, érdemben semmi sem változott az életében a visszacsalás után sem, de legalább ott van az emlék, amint a férje arcába vágja az egészet, az pedig megdöbbenten, egyetlen szó nélkül törik rommá a megdöbbenés súlya alatt.
A történet számomra két komoly tanulsággal is szolgált: az egyik, hogy az idő semmit sem old meg, így erre várni hiábavaló. A másik, hogy a visszacsalás szintén eredménytelen, de legalább abban segít, hogy az önbecslésünk szilánkjaiból összegyűjtsünk valamennyit. Akkor álmomban sem gondoltam, hogy egyszer én is ezt fogom majd érezni, mert sohasem hittem volna, hogy két ember között annyira kihűlhet a viszony, hogy a megcsalást megcsalással akarják orvosolni.

Változnak az idők… Hogy utána mi lesz, együtt maradunk, vagy külön folytatjuk, még erősen kérdéses, ahogyan sok minden más is kettőnkkel, illetve ezzel a helyzettel kapcsolatban.

 

 

52 komment

Elveszve

mille_plateaux 2014.02.27. 18:48

 

Az utóbbi hetek, hónapok jelentős része a keresésről szólt: egyrészt kutattam az esetleges hűtlenség árulkodó jelei, bizonyítékai után, másrészt kerestem azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével érzelmi szempontból újra önfenntartóvá válhat a kapcsolatunk. A kétarcú, önmarcangolástól sem mentes folyamat eredményeként mindössze egyetlen lényeges momentumra derült fény: Nóri után lassacskán önmagamat is elveszítettem.

Nem tudom biztosan, mikor indult el a folyamat, de akkor történhetett, amikor az ominózus este után mégsem szakítottunk. Azt az első pillanattól kezdve tudtam, hogy veszélyes játék szembe menni a saját elveimmel, az alapvető szemléletemmel, de úgy hittem (hiszem?), hogy volt értelme megpróbálni, ha ezzel esélyem nyílt a kapcsolatunk megmentésére. Sajnos, az elmúlt időszak fejleményeinek tükrében már nem vagyok biztos az egykori döntésem helyességét illetően; az a megalkuvás, amelyet a boldogságom visszaszerzése érdekében hoztam, mind a mai napig érezteti negatív hatását a kapcsolatunkban, egyszerűen nem tudok magammal elszámolni emiatt. Amikor szebb napokat élünk meg együtt, akkor nincs különösebb probléma, mert könnyű elnyomni a marcangoló érzést, mélyen tartani mindazt, ami nyomaszt. A rosszabb napokon ellenben elviselhetetlenné válik ez a kompromisszum, és vele együtt a korábbi csalódás fájdalma is megújult erővel tör rám. Ezekben az időszakokban alapvető fontossággal bírna a higgadtság, az ehhez szükséges biztos érzelmi háttér, valamint egy nagy adag önbizalom. Kár, hogy mindezt önként dobtam el magamtól, amikor a folytatás mellett döntöttem.

Elvesztem, és ennek egyre több jelét érzékelem magamon. A mindennapi viselkedésem, a személyiségjegyeim, szociális kapcsolataim egyaránt visszafejlődtek; nagyjából úgy érzem magam - és esetenként úgy is viselkedek - mint anno, tinédzser korom utolsó éveiben tettem. Újra átélem azt a terhet, amely a személyiségem kialakulását, formálódását kísérte, de ez most már számottevően nehezebb folyamat, mint annak idején, "köszönhetően" az instabil érzelmi háttérnek, a mindennapos munkahelyi stressznek, és úgy általában véve, a megélhetésért folytatott konstans küzdelemnek. Ráadásul a "fejlődés" ezúttal negatív irányú: lassú javulás helyett egyre mélyebbre visz az út, és egyelőre minden igyekezetem ellenére sem tudok úrrá lenni rajta. Érdekes felismerés, hogy korábban, még biztos alapokon nyugvó kapcsolattal a hátam mögött szánakozva néztem azokat a harmincasokat, akik komoly kapcsolat hiányában csak tengődtek, értelmetlen pótcselekvések rabságában éltek, ezért évek alatt sem jutottak egyről a kettőre. Úgy gondoltam, mindezt kizárólag önmaguknak köszönhetik, hiszen addig jártak egyik ágytól a másikig, míg végül mindenhol betelt a becsület, az évek pedig gyorsan elszálltak a sokéjszakás kalandok felett. Nos, eltelt tíz év, és fordult a kocka; néha magam sem hiszem el, hogy milyen nevetséges módon kerültem ugyanabba, az általam megvetett helyzetbe, igaz, az okok jórészt különbözőek. A sors iróniája, ugye.

Az általános közérzeti mélyponton felül komolyabb problémák is adódtak a kapcsolatunkban. Tipikus dolog ez is, mégis meglepett a színrelépése: teljesen elveszítettem az önbizalmamat a szexuális együttléteink során (is). A korábban rám jellemző kezdeményező szerep teljesen kiveszett belőlem, így annak ellenére, hogy minden nap kívánom Nórit, nem tudok gátlások nélkül közeledni hozzá. Úgy érzem, hogy a kezdeményezéssel erőltetem a dolgot, ezért inkább várok, hogy Ő közeledjen, biztosítva bennem az érzést, hogy nem a puszta szükségszerűség okán vagyunk együtt, hanem mert Ő is kíván engem. Tekintve, hogy évekig éppen ellenkező formában történtek a dolgok, ez a változás önmagában is feszültséget okoz a mindennapjainkban. Félreértés ne essék: így is sort kerítünk egymásra 2-3 naponta, de a korábban bevett gyakorlathoz képest ez visszalépés, pedig minden egyes alkalom olyan a lelkemnek, mint az orvosság. Talán pont ez utóbbi a probléma: a szex már nem az vele, mint ami korábban volt, egyfajta teljesítmény kényszer terhe nyomaszt minden egyes alkalommal. Csak arra tudok figyelni, hogy kielégítsem, még azon az áron is, hogy az egészből nem élvezek igazán egyetlen percet sem. Mindez azóta van így, amióta kiderült a félrelépése, talán tudat alatt ezzel akarom bebiztosítani a kapcsolatunkat, vagy csak félek, hogy az a bizonyos másik több élvezetet tudott nyújtani neki, mint én teszem. Nettó baromság az egész, tisztában vagyok vele, de valamiért ösztönössé vált a dolog, és már nem tudok szabadulni a rabságából. Az egész azért különös, mert Nóri sohasem mondott rosszat arról, amit az ágyban adok neki, éppen ellenkezőleg, szinte mindig ott a szemében az a csillogás, amit az első együtt töltött éjszakánk után láttam meg először, ami azért jó jel.

Talán, ha azon az éjszakáján elhagyom, majd a sorsra bízom az életünket ahelyett, hogy én magam próbálom megoldani a gondokat, mindez meg sem történik. Ha azóta újra egymásra találtunk volna, talán nem gyötörne folyamatosan a kétely: vajon tényleg engem akar-e ez a nő? Szerelmes még belém, vagy csak komfortosabb, biztonságosabb mellettem az élet, mint a szeretővel lenne? Persze, megeshet, hogy egy szakítás, majd békülés után is ugyanezek az érzések gyötörnének, de ezt biztosra már sohasem fogom megtudni…

 

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás harmadik fél

42 komment

Hárman, párban

mille_plateaux 2014.01.11. 11:20

Sokszor hallottam a hűtlenséggel kapcsolatban, hogy a harmadik fél sohasem hibás, hogy a kapcsolatba történő belépése csak okozat, amely folyamat eredendője alapvetően a párkapcsolat már meglévő problémáiban keresendő. Annak ellenére, hogy nem tudok nem egyetérteni ezzel az érveléssel, valamiért mégis úgy érzem: két ember (többnyire) jól működő érzelmi életét jelentős mértékben képes befolyásolni egy külső, nem kívánt erő. Így történt ez valahogy esetünkben is; adott volt egy alapvetően jól működő kapcsolat, amely több évnyi szerelemből és stabil együtt járásból nőtte ki magát végül házassággá, mégpedig oly módon, hogy az említett időszak alatt tulajdonképpen sohasem került nagyobb hullámvölgybe, gödörbe. Az első komolyabb megingás több okra is visszavezethető, de tény, hogy igazán komoly fordulatot akkor vett a történet, amikor feltűnt az a bizonyos harmadik fél a színen.

A helyzetünk olyan szempontból speciális, hogy Nóri és én egyazon cégnél dolgoztunk már a kezdetek óta, igaz, nem egy területen, de mégis csak egy vállalatnál éltük a mindennapjainkat. Ennek persze meg volt az az áldásos hatása, hogy sokszor tudtunk együtt eltölteni néhány lopott pillanatot, ugyanakkor számtalan esetben éreztem úgy, hogy jobb lenne, ha más-más helyről "kapnánk" a fizetést; az otthoni beszélgetések egyre többször szóltak a cégről, továbbá a felmerülő munkahelyi problémák megoldásában sem mindig értettünk egyet, emellett (nem elhanyagolható szempontként) a kollégák közül is volt olyan, aki a kelleténél többször próbált meg manipulálni mindkettőnket. No és persze ott voltak a vállalati bulik, amelyek alapvetően nehéz pillanatokat szülnek, különösképpen akkor, ha az ember neje csinos és fiatal; férfi legyen a talpán, aki teljes lelki nyugalomban képes azt végignézni, ahogyan a rendesen lealjasodott (nem egy esetben korunkbeli, tehát potenciális ellenfélként definiálható) "kollégák" a tánc közben teljesen véletlen módon megtévelyednek, és comb, illetve fenék tájon érintik azt a nőt, akiért a férj bármit megtenne. Annak ellenére, hogy sohasem voltam féltékeny típus, ezek a helyzetek egy olyan, addig rejtett érzést hoztak bennem felszínre, amely a későbbiekben a kapcsolat zátonyra futásának egyik alapvető okává vált. Nem kell különösebb dologra gondolni: sohasem csináltam jelenetet, de minden ilyen momentum egyfajta fájdalomként egészen a velőmig hatolt, és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem próbál ez ellen Nóri maga is tenni, amikor jól látja, hogy milyen hatással van rám mindez. Annál is inkább érdekes volt a dolog, mert a tucatnyi kolléganő éppen olyan vehemensen próbálta meg rám vetni magát adandó alkalommal, ahogyan az Nóri esetében a férfiakkal történt, mégis, nekem minden esetben sikerült kezelnem ezeket a helyzeteket, ezért talán joggal vártam el, hogy mindez kölcsönösen így történjen. Volt persze olyan próbálkozó, aki túlment még ezen a határon is: ha azt mondom, hogy férfi és nő között bizonyos életkor felett már nem lehet őszinte barátság, akkor talán nem tévedek nagyot. Az persze csak egy dolog, amikor két ellenkező nemű ember jóban van egymással, és a közös munka miatt közvetlen viszony alakul ki, de ha ez túllép egy adott határon, akkor szerintem óhatatlanul megjelenik a féltékenység, különösképpen, ha erre a kacsintgató szerencsavadász még rá is tesz egy lapáttal, végletekig próbára téve ezzel a férj türelmét. Ha mindezt, kvázi bónuszként még végig is kell néznie az embernek, ráadásul nap mint nap, akkor szerintem jogos elvárással él a férj a neje felé, hogy valamelyest igyekezzen változtatni ezen a nem éppen idilli helyzeten, mielőtt elszabadulnak az indulatok.
Nóri azonban sajnos nem így gondolta mindezt; azt ugyan a mai napig nem tudom, hogy direkt csinálta-e, vagy valóban nem vette észre, mennyire idegesít a kialakult helyzet, de az tény, hogy érdemben soha nem tett semmit annak feloldása érdekében. Természetesen mindez rettentően megviselt: egyrészről nyugtattam magam, hogy nincs okom a féltékenységre, hiszen semmilyen konkrétumot nem fedeztem fel, ami bizonyítékként szolgált volna egy esetlegesen fennálló viszonyról, másrészt viszont ott volt a kétség, hogy mi lesz, ha egy adott pillanatban mégis "túl szorossá" válik ez a fene nagy barátság. Minderre katalizátorként gyógyult rá az a kezdetben még kimondatlan elvárás részemről, amelyet a szülői házból hoztam magammal: hiszem, hogy egy házasságban nem tehet az ember olyat, amivel a másikat bántja, ezért ha - példának okáért - egy harmadik fél túlzottan bizalmas módon közeledik, illik azt saját felismerés által vezérelve, önként, akár erővel is leszerelni, még mielőtt arról egyáltalán a párunk tudomást szerez. Természetesen mindezt magamra nézve is kötelezőnek tekintettem, ennek megfeleleőn a kapcsolatunk alatt számtalan esetben kellett meghúzni köztem és az "érdeklődő" hölgyek között a vonalat, helyenként igen kemény módon. Tettem mindezt úgy, hogy egy percig sem kételkedtem ennek helyességében, és egy pillanatra sem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis engednék a csábításnak. Ebből adódóan, amikor hosszú hónapok fokozódó gyötrődése után is azzal szembesültem, hogy Nóri nem képes, vagy nem akarja korlátozni ezt a (szerintem) túlzottan személyes, egyértelműen közeledő magatartást, nem bírtam tovább, és kitálaltam. Sajnos nem azt kaptam, amit vártam, sőt: annak ellenére, hogy soha, egyetlen szóval sem tettem megkötéseket azzal kapcsolatban, hogy hova menjen, kivel menjen, és mit csináljon az együtt töltött évek alatt, Nóri úgy gondolta, hogy rosszul ítélem meg a helyzetet és "csak" féltékeny vagyok, amire valójában semmi okom, ezért hát hallani sem akart arról, hogy átértékelje az adott munkatárssal fennálló kapcsolatát. Ebből adódóan változás sem történt, a helyzet tovább fokozódott, bennem pedig egyre inkább kezdett érni feszültség és a düh a betolakodóval szemben: habár nem láttam helyesnek, úgy éreztem, nincs más választásom, mint finoman tudtára adni, hogy a magatartása nem kívánt, ezzel végleg egyértelműsítve, hogy nem látom szívesen a feleségem közelében. Nos, utólag mindez hiba volt, mert innentől kezdve a helyzet lesüllyedt a kamaszok játékának debil szintjére: a vetélytárs még inkább rátett a nyomulásra (abba nagyvonalúan belesz@rt, hogy egy gyönyörű feleség és két gyerek várta otthon), amely következtében gyakorlatilag teljesen elborult az agyam, és ekkor már követelve "kértem" Nórit, hogy normalizálja a helyzetet. Sajnos Ő továbbra sem látott az egészben semmi furcsát, így teljesen magamba roskadtam, ami hosszabb távon is borítékolta a folyamatos feszültséget, a sértettség velőt rázó érzését. Az i-re azt a bizonyos pontot egy céges rendezvény tette fel, amelyen a saját feleségem többet táncolt az ominózus kollégával, mint vele, és összegészében nézve is mindvégig nagyobb figyelmet szentelt rá, mint rám. Ennél a pontnál valami megtört bennem, és innentől már nem tudtam megállítani a lavinát. Összevesztünk, és életünkben először tiszta erőből kiabáltunk egymással. Ő nem értette, mi a bajom, hiszen állítása szerint engem szeretett, én azonban nem értettem, hogy ha ez így van, mégis mi a jó büdös francért nem ezt érzem, és miért igazolják meglátásom helyességét a puszta tények is? A vitánk nem tartott sokáig, de rányomta a bélyeget a következő hetek, hónapok történéseire: habár látszólag mindketten megbocsátottunk egymásnak, és Nóri is felfogta, hogy mindez így nem mehet tovább, paradox módon a helyzet továbbra sem változott. A féltékenység folyamatosan egyre mélyebbre tolta bennem maró tüskéjét. Egyre többször fakadtam ki, egyre gyakoribbá váltak a viták, olyan semmiségeken, amelyeket előtte észre sem vettünk, és mindezeknek "köszönhetően" kialakult egy olyan feszült hangulat, amely teljesen beitta magát a hétköznapjainkba. Néhány hónap elteltével ráébredtem, hogy változtatnunk kell, ha nem akarjuk, hogy végleg megromoljon a kapcsolatunk, de ezzel a felismeréssel ezúttal is egyedül maradtam. Nóri továbbra sem látott kivetnivalót a drága kolléga közeledésében, és látszólag arról sem vett tudomást, hogy az illető a pofátlanság határát régen túllépve próbált meg nyomulni: nem egyszer találtam a drága barátomat Nóri irodájában lebzselve, szemmel láthatóan jó hangulatban nevetgélni, miközben engem a feleségem néhány perccel korábban még azzal rázott le, hogy dolgoznia kell, nincs ideje még néhány percre sem összefutni valamelyik eldugott szegletben, egy kávé, vagy egy lopott csók erejéig. Sajnos általánosságban is jellemzővé vált, hogy Nóri már a szabadidejét is igyekezett egyedül tölteni, olyan szokásokat és hobbikat vett fel, amelyek - nyilván teljesen véletlenül - rendszeres elfoglaltságot jelentettek számára, így még kevesebb időnk maradt arra, hogy szembe nézzünk a probléma valódi okával, egyben megpróbáljunk rá együtt, közös erővel megoldást találni. Közel 9 év után valahogyan nem ezt várná az ember. Nem adtam fel, és számtalanszor próbáltam meg tisztzni a helyzetet, amelyek révén erős kompromisszumokat kötöttem magammal szemben, de semmi sem segített, Nóri sértett "független" nőiessége teljesen felülírta a józan értékítéletét. Ekkor már 10 munkanapból 10 úgy telt el, hogy alig láttam az idegtől, kezdtem teljesen szétesni, a korábbi, magabiztos férfiből csak egy frusztrált, állandóan feszült kiskamasszá váltam. Minderre csak rátett a munkahelyi problémák halmaza, amely csak fokozódott azáltal, hogy akadtak olyanok, akik észrevették azt, amit Nóri továbbra sem volt hajlandó tudomásul venni, a nyomuló kolléga pedig természetesen csak vigyorgott a bajsza alatt, és élvezte a helyzetét. Egyesek rá is kérdeztek a dologra, és mi tagadás, ez már tényleg csak olaj volt bennem a tűzre. Nóri minden próbálkozásom ellenére továbbra sem tett semmit, illetve mégis: folyamatosan tagadta, hogy bármi lenne közte és a kollégája között, és hiába próbáltam meg belőle kicsikarni bármit, akár egy vallomást is, nem tágított afelől, hogy szeret, és csak én képzelem be az egész dolgot magamnak, ugyanakkor önkéntelenül is távoldott tőlem, nap mint nap. Rájöttem, hogy ha Tőle várok megoldást, azt sajnos sohasem kapom meg, ezért nekem kellett tennem valamit, még akkor is, ha nem én okoztam az alap problémát. Igyekeztem intelligens kiutat keresni, nem a hasonló helyzetekben általános, erőszakos megoldáshoz nyúlni, különösképpen, mert tudtam, hogy egy, a vetélytárssal történő fizikai összecsapásnak - függetlenül annak végkimenetelétől - nem lenne jó vége sem a munkám, sem a Nórival való kapcsolatomat illetően. Megpróbáltam a legjobb eredménnyel kecsegtető, egyben legnehezebb dolgot: minen erőmmel igyekeztem legyőzni magamban a féltékenységet, és őszintén hinni Nórinak. Nem volt könnyű, sőt, elképesztően nehéz volt minden pillanat, de egy idő után látszólag már nem feszélyezett a konstans módon fennálló, idegtépő helyzet, cserébe gyakorlatilag minden erőmet az kötötte le, hogy uralkodjak magamon. Nem vitatkoztam Nórival, nem vontam kérdőre, nem szítottam a feszültséget, és a kolléga irányában is "megszűntem" ellenségesnek lenni, bár mindez csak egy tudatos döntés eredménye volt, egyáltalán nem tükrözte a valódi szándékomat, érzéseimet. Iszonyatos energiámba került a mindennapok során lefojtani a tudatomat és a lelkemet, valamint visszafogni magamat olyan esetekben, amikor talán még a legbárgyúbb ember is tajtékozva üvöltött volna a méregtől, de úgy tűnt, megérte az erőfeszítés: nagyon lassan, de határozott módon normalizálódni kezdett a helyzet, és szerencsére a kolléga lendülete is alább hagyott: látva, hogy már nem húzom fel magamat olyan szinten, mint tettem azt korábban, kezdett visszavenni a nyomulásból, és talán nem tévedek, ha azt mondom, hosszú hónapok munkájával sem sikerült olyan közel kerülnie Nórihoz, mint azt korábban tervezte, ezért hát könnyebb préda után nézett. Fel természetesen soha nem adta, éppen ellenkezőleg: jól láthatóan igyekezett minden alkalmat kihasználni a későbbiekben is, hátha összejön az a régóta vágyott kóbor numera, de ekkorra szerencsémre már Nórinak is leesett a nyilvánvaló, így pedig nem sok esély maradt a sikeres csábításra.


Valami azonban megtört közöttünk, és már nem működött úgy a kapcsolatunk, mint régen: mélységesen csalódtam Nóriban, és ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Abszolút szerencsének éreztem a helyzetünk ilyen irányú változását, és tudatosságot maximum csak a saját szemszögemből véltem felfedezni a probléma feoldását illetően. Ez pedig nem tetszett, mégpedig nagyon nem, ráadásul minden erőmet elvette a korábbi cicaharc: fiatal éveim alatt mindig kerültem ezeket a szituációkat, mert úgy gondoltam, nincs értelme kűzdeni olyanért, aki nem képes felismerni, ha megpróbálják elcsavarni a fejét. Erre most, közel tíz évvel később ugyanebbe a csapdába futottam bele, de itt már nem hagyhattam annyiban a dolgot, hiszen nem csupán egy lányról volt szó, hanem a szerelmemről, a feleségemről, arról a nőről, akinek boldogan mondtam igent, akivel a gyermekeimet szerettem volna felnevelni, aki kitöltötte az egész életemet, és akiért bármit feláldoztam, amire szükség volt. A kapcsolatunk - minden igyekezetem ellenére - megszenvedte ezt az időszakot: habár folyamatosan javult a helyzetünk, és újra eltűntek a felhők a fejünk fölül, mégis rettentően távolinak tűnt már az a bizalomra épülő, szerelem által körbefont "komfort" érzés, ami korábban kettőnk között a kezdetektől jelen volt. Nem tudtam elfogadni, hogy nem tett semmit, amikor szükség lett volna rá, és hogy kis híján a tényleges szakításig fokozta a feszültséget. Megroggyant bennem az iránta érzett bizalom, az a bizalom, amely addig az egyik alappillére volt a kapcsolatunkak, és amely nélkül nem tudtam, éa mind a mai napig nem tudok elképzelni sem gyermekvállalást, sem hosszabb távú együttélést. Részletekbe menően visszatekintettem az elmúlt időszakra, amely következtében tudatosult bennem a tény: teljesen kifordultam önmagamból, a korában rám minden helyzetben jellemző érzelmi stabilitás már a múltté volt. Éreztem, hogy valamin azonnal változtatnom kell. Szakítani nem akartam, hiszen szerettem Nórit, ugyanakkor haragudtam is rá, amiért ilyen helyzetbe sodorta a kapcsolatunkat. Magamat egyenesen gyűlöltem a féltékenységem miatt, de akkor is - és most is - úgy gondolom, jogosan éreztem azt, amit. Végső mentsvárként (kiindulva a probléma gyökeréből) úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkahelyemet. Az elhatározásomat csak erősítette, hogy éppen ekkor ajánlkozott egy lehetőség, amely ha jobb nem is volt, mint a meglévő állásom, nem tűnt vállalhatatlan kompromisszumnak azért, hogy újra helyre álljon kettőnk között az őszinte érzelmeken alapuló, nem erőből önmagunkra kényszerített bizalom. Igen, a bizalom: úgy éreztem, ha megadom neki azt a teret, amelyet korábban - önmagam számára is észrevétlen módon, akaratlanul - kezdtem szépen lassan elvenni tőle, Nóri is belátja majd, hogy szabad ember, mindig is az volt, és én csak annyit vártam el tőle, amennyit magam is önként felvállalok ebben a kapcsolatban, kettőnk szerelméért.

A régi csapatot magam mögött hagyva, az új munkahelyre kerülve már néhány hét után kiderült, hogy nem volt rossz a gondolat, mert egyre könnyebben viseltem a hétköznapokat, holott tisztában voltam vele, hogy vélhetően ugyanúgy flörtölgetnek Nórival, mint azelőtt, mégis, a nap végére össze tudtam szedni magam annyira, hogy mire találkoztunk, már az voltam, akit annak idején megismert. Belül, a lelkem mélyén persze továbbra is tépett a bizonytalanság, ideges voltam és feszült, de megpróbáltam leplezni, bízva abban, hogy előbb-utóbb végleg feloldódik közöttünk a feszültség, és úkjra önmagunk lehetünk mindketten ebben a kapcsolatban. Ennek fényében teltek a hetek és a hónapok, és minden nap egyre jobb lett. Azután robbant a bomba: az egyik nap végérvényesen szembesültem azzal, hogy mit tett. Gyakorlatilag a cégtől való távozásom után azonnal (vagy azzal közel azonos időben) találkozgatni kezdett egy kollégával... de nem azzal, akire mindvégig gyanakodtam, hanem egy másik, addig lapító, végletekig óvatos és sunyi módon közeledő taggal. Nem hittem el, ami történt, kis híján beleőrültem a felismerésbe. Visszagondolva, persze, már másképp mutatott minden: korábban is volt egy-két gyanús momentum a srác körül, de (tekintve, hogy barátnője volt, és hűséges típusúnak mutatta önmagát) nem feltételeztem rosszat. Írhatnám, hogy ez az ember ilyen, vagy olyan, de nem teszem, mert nincs értelme. Nyilvánvaló módon az érzéseim miatt amúgy sem tudnék objektív lenni, de nem is az Ő lélektanának mélyelemzése a bejegyzésem alapvető célja. Gyakorlatilag amúgy sem több, mint jellemtelen, ócska pinavadász, aki kisfiús sárm mögé bújva sunyít, felelősséget komoly kapcsolatban nem vállal (éppen ezért nem is tud egyről a kettőre lépni), de alkalom adtán pontosan azt mondja egy nőnek, amit az hallani akar, függetlenül attól, hogy mi is a valóság. Pont, nagyjából ennyi, több karaktert nem érdemel, csak egy statiszta ebben a sz@r, több felvonásos drámában.

Jóval fontosabb szerep hárult egy további, igen csak aktív résztvevőre, amely típus - úgy hiszem -, minden megcsalásba torkolló kapcsolatban tetten érhető, név szerint a "szingli barátnő" néven ismeretes károkozó. Nem tisztségem a 30-as éveikre jelentős súlytöbbletet felhalmozó, ennek megfelelően 0, azaz nulla darab 2 napnál nagyobb időtartamú kapcsolatot felmutatni képes nők (illetve ugyanilyen jellemzőkkel bíró férfi társaik) savazása, de a helyzet sajnos megkívánja. Ezek az emberek nagyjából olyanok egy hullámvölgyben lévő kapcsolat számára, mint a cián kapszula: ha a problémás helyzetben lévő felek akár csak egyike is rendelkezik ilyen jellem(telen)vonásokkal bíró "baráttal", borítékolható a bukta, különösen, ha a manipulált fél (esetünkben Nóri) jó szokásához híven nem ismeri fel a "tanácsokban"rejlő veszélyeket. Sajnos az mit sem segített, hogy én magam tisztában voltam vele, hogy egy harmadik ember véleményének kapcsolatba történő bevonása kockázatos lépés, ezért hát a barátnő kettőnk között történő felemlegetése éppen olyan következményekkel járt, mint a korábbi próbálkozóval kapcsolatos törekvéseim: semmivel. Pontosabban, csak egy újabb feszélyező elemmé vált a kapcsolatunkban, így hát dönthettem, hogy hagyom, had manipulálja kedve szerint a feleségemet, vagy szóvá teszem ezt Nórinak, és emiatt jól összeveszünk. Megpróbáltam mindkettőt, az eredmény már ismert.
Ne szépítsük a dolgot: az, hogy végül Nóri egy másik ember karjaiban kötött ki, alapvetően kettőnk hibája, ugyanakkor nem tudom nem észrevenni, hogy milyen irányba terelte ez a "jó szándékú" tanácsadó a folymatot. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha akkor, ott, abban a helyzetben, amikor a feleségem számára adódott egy szerető tartásának lehetősége, nem attól a b@szatlan (én kérek elnézést) harmincastól kér tanácsot, akkor teljesen más felé mozdul minden. Ha Nórit nem azzal traktálják, hogy "ez így nem kapcsolat", "nehogy már ő mondja meg, hogy mit csinálhatsz", "sz@rjál már rá", "miért hagyod, hogy korlátozzon, szabad nő vagy","látom, hogy tetszel XY-nak, szerintem tök jó pasi, miért nem engeded magadhoz közelebb","múltkor is kérdezgett rólatok", stb., akkor talán a saját eszére hallgat, és nem olyan forrástól vár megerősítést, aki a saját életének felépítése helyett inkább másik ember(ek) életébe ugat bele. Azt természetesen mondanom sem kell, hogy a lebukást követően nyilvánvalóvá vált az is, hogy ez a drága barátnő az első időktől kezdve tisztában volt mindennel, és ami még szebb, aktívan részt is vett a találkozók lebonyolításában, szervezésében. A "nincs lakás", illetve az "alibi kellene" témakörök ezzel le is voltak tudva. Félreértés ne essék: tudom jól, hogy a megcsalásért kizárólag Nóri a hibás, hiszen Ő hozta meg a konkrét döntést. Nem is akarom mosdatni, sőt, de azt - sajnos utólag - fel kellett ismernem, hogy a kapcsolatunk helyreállítására tett kísérletek sikertelenségében nagy szerep hárult mind a korábbi próbálkozóra, mind erre a konkrét "barátnőre", aki napi szinten manipulálta Nórit, és vele együtt kettőnk helyzetét. Bevallom, a kezdeti időkben nem tulajdonítottam jelentős szerepet utóbbinak (ami nyilvánvalóan hatalmas hiba volt), mert úgy gondoltam, Nóri van annyira tapasztalt, hogy átlásson a szitán. Alapvetően ez így is van, hiszen értelmes, okos, önmagáért bármikor kiállni képes nő, jelen esetben azonban (talán) már annyira vágyott a saját álláspontjának velem szemben történő megerősítésére, hogy miután megkapta azt egy harmadik féltől, már kétségek és átgondolás nélkül vett át mindent, amit az ominózus "retek" kolléganő (újfent én kérek elnézést) szájából hallott. Ebben a helyzetben pedig már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy egy váratlanul, ugyanakkor régi ismerősként a látókörbe kerülő, mindenhez bólogató "hódító" célt érjen.

Tanulság? Az nincs, a célom mindössze az volt, hogy rávilágítsak arra a tényre, hogy egy párkapcsolat sohasem "csak" két ember viszonylatában zajlik, ennek megfelelően egy esetleges krízis esetén sem szabad figyelmen kívül hagyni a környezet reakcióit, sajátosságait. Ha annak idején időben kapcsolok, és felismerem, hogy a próbálkozó ténylegesen nem érhet célt Nórinál, maximum engem bosszanthat, talán sohasem jutunk el a konkrét megcsalásig. Ha hamarabb felismerem, hogy Nórit manipulálják, és ezt a fenyegetést is okosan, nem erőből, a nyílt őszinteséget felvállalva próbálom megoldani, hanem indirekt módon közelítek a problémához, szintén jó eséllyel elkerüljük a törést. Sajnos mindez nem így történt, de a leckét megtanultam, még ha kis híján rá is ment az eddigi életem.

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás harmadik fél

66 komment

Hova tovább?

mille_plateaux 2013.12.04. 10:40

Az autóban ülve, az úton találtam magam. Igazából fogalmam sem volt, hogyan kerültem a bejárati ajtótól a város határát jelző tábláig, az elmúlt 20 percben teljesen máshol járt az agyam. Még mindig nem tudtam feldolgozni mindazt, ami történt; nem értettem sem a kiváltó okokat, sem azt, hogy miért kellet hazudnia nekem, miért nem tudott elém állni az igazsággal. Az önérzetem azt diktálta, hogy helyes, amit cselekszem, ugyanakkor az eszem már közel sem volt ebben biztos. Csengett a telefon. Sokadszorra hívott már, de most, megállva egy út menti leágazásnál, úgy döntöttem, felveszem. Nem tudom, mit akartam mondani eredetileg, de Nóri hangját meghallva csak valami nagyon durva, nagyon megalázó mondat hagyta el a számat. Magam is meglepődtem ezen, úgy éreztem, már ura vagyok az érzelmeimnek, képes vagyok gondolkodni, szabályozni a cselekedeteimet. Nagyon nem így volt, hiszen a testemet már nem, de az elmémet továbbra is a vak düh irányította; nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy a korábbi megnyugvás csak látszat, és valójában teljes erőből forrt bennem a harag, az indulat, a pusztítás és a bosszú keserű vágya. Nóri zokogott a telefonban, én pedig - immáron kevésbé indulatosan - mondtam még valami közhelyeset, azután leraktam a telefont. Éreztem, hogy nem lehet így vége, és tehetetlenségemben felváltva ütöttem a kormányt és a fejemet. Nem tudtam megnyugodni, újra elöntött minden keserűség, folytak a könnyeim, és újra átéltem mindazt a fájdalmat, amit előző este éreztem. Szó szerint fájt mindenem, már fizikailag is teljesen kikészültem, pedig még nem volt 1 egész napja, hogy rádöbbentem, mi is zajlik körülöttem valójában. Megint hívott, de most nem vettem fel. Aztán ismét, de újból kinyomtam. Végül csend lett. Magamban maradtam a gondolataimmal, a kétségeimmel, mindazzal a teherrel, amit a történtek helyeztek rám. Nem tudtam, merre induljak. Tisztában voltam vele, hogy ha a szüleimhez megyek, akkor tovább nem tudok objektív maradni. A pártomra állnak majd, akaratlanul is befolyásolnak, és nem utolsó sorban erős táptalajt adnak az elveimnek, egyben saját példájukkal igazolják majd, hogy házasságban lehet tisztességesen, egymás alapvető érzelmeit tiszteletben tartva is élni, megöregedni, akkor is, ha a mindennapos problémák ezt megnehezítik. Tudtam nagyon jól, mit fognak mondani, láttam magam előtt minden pillanatot. Azt, ahogyan édesapám elkomorodva, együtt érzőn fogja a vállam, ahogyan édesanyám tehetetlenségében sírva fakad, láttam, ahogyan velem együtt, talán értem szenvednek. Éreztem, hogy a maguk egyszerűségében, a ki nem mondott érzéseik, valamint az évtizedes házasságban eltöltött közös múltjuk nyomán ítélnek majd, mégpedig keményen, de helyesen. Tudtam, hogy igazat adnék nekik, ha szembesítenének a valósággal, és éreztem, hogy soha többé nem mennék már vissza Nórihoz. Ők adták az életem kereteit, tőlük tanultam mindent, jót és rosszat egyaránt. Az értékrendem éppen olyan, mint az övék, így tudatában voltam a reakcióiknak is: számukra egy ilyen helyzetre nincs bocsánat, és éreztem, hogy mélyen én magam is így gondolom, bármennyire is fájt még ezt tudomásul vennem.

Édesapám szavai jutottak az eszembe, egy régi beszélgetés emléke, amikor alig 20 évesként megkérdeztem tőle, miért nem hagyja ott Édesanyámat, akivel az együttélés igen nehézkes volt már abban az időszakban is. Azt mondta, hogy az élet nem fekete és fehér, hogy nem lehet sarkosan dönteni, néha mérlegelni kell. Megértően bólogattam, pedig egyáltalán nem értettem vele egyet, sőt. Nem tudtam felfogni, elfogadni, hogy miért akar együtt maradni egy olyan emberrel, aki megnehezíti, sőt, alkalmanként pokollá is teszi az életét. Nem voltak kötelezettségek, hiszen már felnőttem, bármikor külön költözhettek volna az állandó civódás helyett. Láttam a mindennapjaikat, a rengeteg veszekedést, az elfojtott, régen elhűlt érzelmekből adódó feszültséget, és paradox mindennek az ellenkezőjét is, a szerelmet, a szeretetet, az egymáshoz való ragaszkodást. Édesapám éppen úgy beszélt Anyuról, mintha nem is emlékezne minderre, megértés és melegség volt a hangjában, az elkeseredett szavak ellenére láthatóan azok a napok és pillanatok éltették, amikor minden rendben volt. Azzal zárta a beszélgetést, hogy tulajdonképpen nincs oka a panaszra, máshol sokkal nagyobb a gond: nézzem csak meg például a szomszédokat, ahol a boldog képmutatás ellenére mindenki tudja, mit művel a "szerető" feleség a határozott, magabiztos, boldog, de teljesen tudatlan férje háta mögött. Eltelt ugyan néhány év, de már tudom, hogy igaza volt.

Most azonban nem voltam felkészülve egy hasonló beszélgetésre. Talán még kergettem az álmot, próbáltam hinni, hogy megváltoztatható minden, vagy egyszerűen csak nem akartam szégyenemben a szüleim elé állni, magam sem tudom. Egy biztos: ott, az autóban ülve nem akartam hazamenni, de Nórihoz visszamenni sem, csak őrlődtem egy helyben ülve, küzdve a tényszerű valóság, és a saját, idealista értékrendem között. Mérlegelnem kellett, mégpedig tiszta, nyugodt fejjel, de ettől az állapottól távolabb talán még soha nem álltam. Tárcsáztam. Hosszan csengett, végül felvette, de alig értettem, mit mond. Csak annyit kérdeztem, miért tette, de megint zokogni kezdett. Megkérdeztem, melyikünket szereti igazából, úgy, ha nem veszi figyelembe, hogy én vagyok a férje, az a férfi, akivel a társadalmi normák szerint kellene élnie, akihez ragaszkodnia kellene, jelen állapot szerint legalábbis. Nem gondolkozott, elkeseredetten, elcsukló hangon kiabálva ismételte:

"Szeretlek, hát nem érted, Téged szeretlek, mindig Téged szerettelek!"

Nem tudtam, mit mondjak. Az eszem azt súgta, hazudik, pont úgy, ahogyan korábban hazudott, napról-napra, hónapokon át. Ugyanakkor, beteges módon mégis boldogságot éreztem. Hirtelen úgy tűnt, a saját életem,a közös életünk útjában már csak egyetlen dolog áll: én magam. Vágyat éreztem rá, hogy hazamenjek, hozzá bújjak, és mindent újrakezdjünk, tiszta lappal, de az akaratom megálljt parancsolt. Nóri továbbra is sírt, és azt kérdezte, miért nem válaszolok, miért csinálom ezt.  Rossz kérdés volt, rossz pillanatban, ami ismét előhozta belőlem a sértett oldalamat.

 "Hogy miért csinálom ezt?! Te miért csináltad ezt velem!!"

Eldobtam a mobilomat. Folytak a könnyeim, megint elöntött minden, immáron sokadszorra. Szenvedtem, tomboltam, de nem jött a megváltás, nem tudtam megnyugodni. Néhány perc múlva ismét hívott, de nem vettem fel. Azután jött egy üzenet tőle.

"Bocsáss meg, kérlek! Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni!"

Ennyi. Reflexből töröltem az üzenetet, de a szavak, a pillanat, a környezet zajai egyaránt beleégtek a tudatomba. Jó lett volna elhinni mindazt, amit leírt, de mégsem ment. Ezek csak szavak voltak, nem volt mögötte arc, szem, ami elárulhatta volna, mit is gondol valójában a lélek. Már tudtam, hogy látnom kell, egyszerűen nem maradt más választásom. Haza kellett mennem hozzá, hogy láthassam, hogy még egyszer meggyőződhessek róla, jól döntök, hogy bebizonyítsam magamnak, már kiábrándultam belőle. Csak átölelni, még utoljára, annyi év közös emléke után, még egyszer, szerelemből, mint aki semmire nem emlékszik az utóbbi hónapok kavalkádjából, csak azokra az időkre, amikor még semmi nem árnyalta be a szerelem vegytiszta érzését.

Valami a tudatomba hasított Nórival kapcsolatban: már minden kiderült, ami lényeges volt, padlón az életünk, de Ő mégsem adja fel, keres, megalázkodik, ha kell, harcol azért, hogy egyáltalán meghallgassam. Mégis, mi oka lenne rá, hogy még mindig hazudjon? Ha eddig másra vágyott, de nem merte megmondani, most itt a lehetőség, tálcán kínálva. Ha a másikkal akart élni, mert vele jobban érezte magát, itt az alkalom, már nem kell bujkálnia többé. Nincs közös hitel, nincs közös gyermek, csak egy ház és egy autó; mindkettő könnyen értékesíthető, az ellenérték igazságosan elosztható, gyakorlatilag néhány hónap múlva már egymás emléke se kötne bennünket, ha beadnánk a válókeresetet. A megélhetés miatt szintén nem ragaszkodhat hozzám, hiszen biztos pozícióban dolgozik, olyannyira, hogy többet keres, mint én.  Számtalan okot vetettem fel magamban, majd cáfoltam meg őket szisztematikusan, de egyszerűen nem találtam rá magyarázatot, miért maradna velem a nehézségek ellenére is, kivéve egyet, az egyetlent, ami kósza reményt adhat: talán most ébredt rá, hogy tényleg engem szeret. Az eszem nem tudta elfogadni a választ; nem akartam bele ringatni magamat egy olyan fikcióba, amelynek minden eddigi valós cselekedet ellent mondott, mégis, úgy éreztem, adnom kell egy esélyt, hogy meggyőzzön. Egy esélyt neki, magamnak, kettőnknek. Nem tudom, miben bíztam, talán az önismeretem volt az, ami bizonyosságot adott: korábban éreztem, hogy lassan, de biztosan távolodunk egymástól, most abban reménykedtem, hogy az ellenkezőjéről is meggyőződök majd, ha a szemébe nézek. Látnom, éreznem kellett, hogy van-e még esélyünk együtt, hogy meg van-e még közöttünk az erő, ami összetart akkor is, ha az eszünk már régen mást diktál. Tudnom kellett, hogy valóban szeretem-e még, vagy csak az emlékek játszanak velem.

Néhány perc múlva már az ajtónkban álltam, és kész voltam feladni az elveimmel együtt az egész addigi életemet. Az ajtón belépve nem találtam Őt, pedig azt hittem, a nyakamba ugrik majd, ha meghallja a kulcsot fordulni a zárban. Az ágyon fekve láttam meg, összekuporodva aludt, és csak akkor ébredt fel, amikor már egészen közel értem hozzá. Nem szólt egy szót sem, csak felugrott, semmit nem értve a szemembe nézett, majd szorosan magához ölelt, miközben zokogva ennyit mondott:

„Szeretlek! Nem akartalak elveszíteni! Szeretlek!”

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás

21 komment

Ébredés

mille_plateaux 2013.11.16. 18:34

Nem sokat aludtam. Lehet abban valami, hogy az ember tovább álmodja azokat a dolgokat, helyzeteket, amelyek a nap során foglalkoztatják, mert ez történt az esetemben is. Olyan volt, mintha kívülállóként szemlélném az eseményeket, nagyjából úgy, mintha egy film peregne a szemeim előtt: adott volt Ő, adott voltam én, és persze adott volt az átkozott harmadik is. Szánalmasnak tűntem, ahogyan küzdök, vergődök a nőért, aki már régen másért van oda, mást szeret. Hányingerem lett önmagamtól, és összetódult a vér az agyamban. Kávéra nem volt szükségem, csak menekülni akartam a lakásból, a helyzetből, a darabjaira hullott életemből, mégpedig azonnal. Az első mozdulatomra felébredt Ő is. Ránéztem, és mérhetetlen megvetés lehetett a szemeimben, mert azonnal láttam a fájdalomtól eltorzulni az arcát, ahogyan egymásra pillantottunk. Talán mindketten abban reménykedtünk, hogy reggelre minden megváltozik, én legalábbis egészen biztosan. Jóformán bármit megadtam volna ezért, de nem így történt. Semmi sem változott, de a düh elszállt, és helyébe lépett valami, ami talán még annál is rosszabb; leginkább a hideg közöny, a fájdalom, a csalódottság, a félelem, és az undor keverékének tudnám jellemezni ezt a bennem örvénylő, semmivel össze nem keverhető érzésvilágot, amelyre csak rátett az a mérhetetlen gyomorideg, amelytől minden porcikám remegett.

Nem lehetett tovább húzni, döntenem kellett a továbbiakról, és én döntöttem. Döntöttem, ahogyan az elveim diktálták, döntöttem, ahogyan az eszem súgta, döntöttem, ahogyan minden normális ember tenne hasonló helyzetben. A csomagolás könnyen és gyorsan ment, már nem csapkodtam, precízen, gyorsan rendszereztem a legfontosabb tárgyaimat, amelyekre a következő néhány napban szükségem lehet. Az elfojtott zokogásra nem is figyeltem fel elsőre, próbáltam kizárni a tudatomból mindent, ami a régi életemre emlékeztetett. Az ágy mellé roskadva ült, folytak a könnyei. Csapzott és zilált volt, akárcsak én. Amikor a szemébe néztem, valamit mondani akart, de elkaptam a tekintetem. Nem voltam kíváncsi már rá, az eszem egyszerűen nem engedhette, hogy most megtörjön a lelkem. Láttam magam előtt szüleim arcát, és éreztem a támogatásukat még így, a távolból is. Szégyelltem magam, és az járt az eszemben, hogy hogyan mondjam el nekik a történteket. Nem akartam, hogy sajnáljanak, sőt, igazából nem akartam azt sem, hogy megtudják. A szívem szerint azonnal hazaindultam volna, de az eszem mást diktált: tudtam, hogy ha megteszem, nem lesz visszaút, éreztem, hogy ha átlépem a szülői ház ajtaját, már nem lesz többé elég erőm ahhoz, hogy újra szembenézzek önmagammal. Sem a büszkeségem, sem a körülmények nem tettek volna lehetővé egy esetleges újrakezdést. Ekkor döbbentem rá, hogy megeshet, nem végleg hagyom itt ezt a házat. Nem értettem, miképpen lehetséges ez, hiszen hányingerem volt magamtól, Tőle, az életünktől, de tagadhatatlanul bennem volt az a semmivel sem magyarázható, keserédes érzés, ami arra sarkallt, hogy ne égessek fel magam mögött mindent. A lelkem ezúttal teljesen mást akart, mint amit a józanész diktált. Nevetséges volt a helyzet, és én magam is. Úgy álltam a szoba közepén, mint egy nyeretlen kiskamasz, aki élete első kosarát kapta nemrég, és még nem képes felfogni, hogy vannak dolgok, amelyen nem változtathat.

Merengésemből az Ő hangja ébresztett: a jelek szerint teljesen megfagytam az elmúlt percekben. Hallottam, ahogyan beszél, de nem akartam megérteni, amit mond. Most viszont értettem a szavait, tisztán láttam minden vonását, és rádöbbentem, hogy mit veszítettem el, mit veszítettünk el mindketten. Életem szerelme a padlóra rogyva, összetörve zokogott: Ő talán most értette meg igazán, hogy mit tett kockára, és mit veszített el valamiért, amely jelentőségét talán túlértékelte, és szinte biztosan csak a kettőnk között felgyűlt feszültség miatt jöhetett létre. De már mindegy volt, a lelkem tiltakozott, a racionális énem viszont tudta, mi a teendő. Nem figyeltem tovább arra, amit mond, nem engedtem az emlékeimnek, hogy gyengévé, vagy inkább szánalmassá tegyenek.

„Szeretlek!!! Értsd meg, szeretlek!”

Semmihez sem hasonlítható borzongást váltott ki belőlem minden egyes szó. A tudatom titlakozott: most sem akartam felfogni a szavai jelentését, ahogyan azt az előző estén is tettem, de nem tudtam elfordulni, vagy nem a szemébe nézni. Nem akartam azon kattogni, hogy igazat mond-e, vagy sem, és azt sem akartam, hogy a kelleténél jobban fájjon a szakítás. Volt azonban egy komoly különbség: néhány órával korábban még hajtott a düh, a harag, most azonban nem támogatott tovább semmilyen lelki erő. Üres voltam belülről, és talán soha sem voltam még annyira magányos, mint ezen a reggelen. Folytak a könnyeim, de nem tágítottam, és lassacskán összegyűltek a szükséges holmik. Igazából már 10 perccel korábban is mehettem volna, de nem tudtam megtenni.  Még vártam valamire. Vártam, hogy mindent megmagyarázzon, vártam, hogy olyan észérvet vagy indokot mondjon, ami előttem is igazolja a cselekedetét. Ilyen viszont nem létezik, hiszen nincs olyan tény, ami egy több hónapos megcsalást igazol, egyszerűen nem létezik ilyen indok, vagy érv. Semminél sem akartam jobban, hogy találjunk valamit, amiben mindketten megkapaszkodhatunk, de nem ment. A tények csupán érzelmektől mentes, száraz igazságot hordoznak magukban, de ettől még tények maradnak. Az, hogy elhidegültünk egymástól, nem magyaráz meg semmit, különösképpen nem annak fényében, hogy az utóbbi hónapokban mind fizikailag, mind lelkileg a végletekig hajszoltam magamat azért, hogy újra felforrjon közöttünk minden. Ehelyett léphettem volna félre, tarthattam volna szeretőt, mert mind az esély, mind a személy adott volt, de nem tettem, mert Őt akartam, akkor is, ha pokolian nehéz volt minden egyes nap, és néha az önbecslésem látta kárát ennek a törekvésnek. Részéről mindössze egyetlen dologra lett volna szükség, mégpedig a felismerésre, hogy bizonyos kérdésekben igazam van: nem jó irányban változtak a dolgok, és tudatosan tennünk kellett volna ez ellen, mégpedig mind a kettőnknek, együttes erővel. Nem lett volna szükség másra, csak objektív önvizsgálatra midnkét oldalon, de néha talán tényleg ez a legnehezebb dolog az életben. A történtek függvényében viszont már mindennél jobban bántam, hogy nem szedtem össze a cuccaimat fél évvel korábban; ha így teszek, talán mindkettőnk méltósága megmarad, és nem őröljük fel szépen lassan egymást. Ha így teszek, talán be sem következik mindez, és néhány hétnyi szünet elég lett volna ahhoz, hogy észhez térjen, és rádöbbenjen arra, hogy mit is akar valójában. Nem tettem, mert mindvégig szerettem, és egyetlen percig sem hittem komolyan, hogy a megcsalás kettőnk viszonylatában egyáltalán szóba jöhet. A szakítás benne volt a pakliban, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy az egója elviszi olyan szintre, ahol az idegenektől kapott felszínes bókok végül fontosabbak lesznek, mint a néha talán összetett, de mindvégig őszinte érzelmek. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, most pedig, amikor Ő maga is rádöbbent már minderre, késő volt.

Amikor felvettem a kabátomat és a táskámat, belém kapaszkodott, és olyan erővel szorította a karomat, hogy az szabályosan fájt. Zokogott, és egyetlen dolgot ismételt: „Szeretlek! Nem érted, hogy szeretlek?!”. Nem értettem meg. Nem értettem, hogyan hazudhat egy ember a másik szemébe hónapokon át minden egyes nap, ha szereti. Nem értettem, hogyan okozhat ekkora fájdalmat számára, ha szerelmes belé. Nem értettem, miért nem lehetett tisztán „időt kérni”, vagy beszélni arról, ami nem jó, és megpróbálni változtani a problémán. Nem értettem, miért megoldás egy harmadikhoz való menekülés két ember legbensőbb problémáira. Egyetlen dolgot kérdeztem az ajtóban: „Szereted?”. Mielőtt bármit mondott volna, már tudtam, hogy teljesen mindegy, mi lesz a válasz, az semmiképpen sem lehet elég jó számunkra. Ha szereti, az megkönnyíti a helyzetet ugyan, mert gyorsan, végérvényesen lezárhatom a kapcsolatunkat, de a lelkem egy része nála marad, mégpedig a jobbik énemből. Ha nemet mond, azt vagy elhiszem, vagy nem, de mindenképpen újabb esélyt teremt a lelkemben a folytatásra, amely borítékolhatóan fájdalmas lesz mindkettőnk számára, ráadásul erősen kétséges, hogy egyáltalán van-e értelme ezzel foglalkoznunk a történtek után. Nemet mondott. 

Némi habozást követően becsuktam az addigi életem mögött az ajtót. A kocsi felé menet még hallottam, ahogyan a hátát az ajtóhoz támasztva zokogva magába rogy, de csak bízni tudtam benne, hogy jól van, mert visszamenni nem akartam hozzá. Ott és akkor biztosan nem. Ez a vasárnap reggel végérvényesen a tudtomra adta, hogy az örök szerelem intézménye csak illúzió, nem több.

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás

122 komment

Egyetlen másodperc

mille_plateaux 2013.11.12. 12:42

Amikor az ember először szembesül életében a szerelme hűtlenségével, a momentum örökre bevésődik az emlékezetébe, ezzel együtt a jellemébe. Azt a bizonyos másodpercet egészen biztos, hogy sohasem felejtem el: néhány szemvillanással azelőtt még minden rendben volt, semmi sem utalt rá, hogy ilyen fordulatot vesz az élet, de a véletlenek találkozása, illetve a régóta felsejlő gyanakvás végül mégis csak keresztezte egymás útját, hiába az ezt megelőzni kívánó szakadatlan igyekvés és precizitás. Bár már több, mint egy éve éltem át ezt a bizonyos másodpercet, mind a mai napig látom magam előtt. Látom a kezem ügyébe kerülő bizonyítékot, érzem, ahogy szétárad a testemben a forróság, a félelem, a kétségbe esés, a düh és a fájdalom keserű elegye, látom magam előtt az arcát, amikor közel lépek hozzá, és még nem sejti, hogy már mindent tudok. Beégett a pillanat, ahogyan nyújtom felé a megmásíthatatlan, félreérthetetlen bizonyítékot, miközben magamból kikelve, beszűkült tudattal, önmagamról már nem tudva teljes erőből üvöltök, a kép, amikor első meglepettségében megpróbálja kitépni a kezemből a vesztét okozó tárgyat, és kétségbeesésében szemrehányóan kiabál velem. Máig érzem a karomon a szorítását, amikor úgy rontott nekem, hogy ha nem vagyok eredendően nyugodt férfi, egészen biztosan reflexből védem a testi épségem. Újra élem minden percét, ahányszor csak eszembe jut. Vegytisztán emlékszem rá: könnyeim nincsenek, a hangom elcsuklik, de olyan fájdalom és erő van bennem, hogy ha ott az a bizonyos harmadik, egészen biztosan megpróbálom megragadni, és ha sikerül, korántsem biztos, hogy idejében észhez térek. Talán el is veszem tőle az életét, hiszen ő is elvette az enyémet. De nincs ott, csak a Nő, akit mindennél jobban szerettem, és aki még mindig csak a kezemet csavarja, mert nem fogta még fel, hogy mindent tudok, a harmadik kiléte is egyértelmű, nincs már értelme tagadni, innen már nem lehetséges a megbánás és a dolgok nyugodt rendezése, egyszóval már nem tud tenni semmit a helyzet felismerése ellen. Üvöltök, nem érdekel semmi, csak egyetlen dolog: mindent tudni akarok, mindent kettejük viszonyáról, bármennyire is fáj.

És fáj, mert ugyan magától nem akarja mondani, de addig kiabálok vele torkom szakadtából, amíg nem kezdi el apránként mesélni. Folyamatosan próbál hozzám érni, de ez csak olaj a tűzre, mert látom a szemében, hogy csak a bizonyítékot szeretné visszakapni, bármi áron. Pedig az csak egy tárgy, egy rohadt személyes tárgy, semmi több, és ekkor ér a felismerés: ha ez ennyire fontos neki, itt nem szexről volt csak szó, itt komoly érzések lehetnek a háttérben. Ez az érzés, a felfogás és megértés pillanata olyan élesen szakít belém, hogy minden addigi önkontrollom elvesztem, és csak egymagam akarok maradni. Egymagam, mert úgy érzem, hogy nem bírok uralkodni többé magamon, és életemben először megütöm. A szemtől szembe való hazugságért, az árulásért, minden szenvedésért, a bizonytalanságért, amiben tartott, a bűntudatért, amit okozott, és okozni fog. Csak az ég tudja, mi tart vissza mégis, amikor megint nekem jön; immáron sokadszorra próbálja meg erőszakkal elvenni tőlem a „kincsét”, de nem bántom, viszont olyan erő van benne, amelyet már nem bírok kivédeni, és akaratlanul eltántorítom magamtól, és ezzel a földre lököm. Mindketten megdöbbennünk. Ez egy olyan határ, amely közelében eddig még csak nem is jártunk, és a lelkem legmélyebb bugyraiban sem gondoltam volna, hogy valaha így bánok majd Vele. A történtek miatt magamba roskadva húzódok be egy sarokba, mint egy gyermek, és ekkor tudatosul, hogy egész testemben remegek: a végtagjaim nem engedelmeskednek azonnal, csak késéssel, és mindenem zsibog.

Összecsuklok. Térdeimet a mellkasomhoz húzom, és úgy bőgök, mint egy gyermek az anyja után. 30 évet fiatalodom egyetlen pillanat alatt, és már csak elemi szinten működik a tudatom: védeni akarom magamat, védeni tőle, bármi áron. Még mindig szorongatom azt a szart, elengedni nem tudom, pedig legszívesebben darabokra törném, de nem lehet. Tudni akarok mindent, mindent, ami eddig a háttérben zajlott, és ez a kis plasztik darab segíthet ebben. Dátumok, üzenetek, hívások, részletek abból a múltból, ami eddig mellettem zajlott, amiről semmit sem tudtam, de folyamatosan éreztem a jelenlétét. Szilánkok az életünkből, amelyek révén összeállhat egy kép, ami végre megmutatja számomra, mi is a valóság. Biztosan van a készülékben valami, ami fontos neki, hiszen csak erre összpontosul a figyelme, mintha fel sem fogná, hogy éppen darabokra szakadt az életünk, és valami olyasmit él most át, amely után már semmi sem lesz ugyanaz, mint ami addig volt. Én pedig csak ülök, háttal a falnak, nézek magam elé, semmit sem látok, semmit sem hallok, semmit sem fogok fel, mindössze két mondat dübörög az agyamban: „Megcsalt. Ezt nem hiszem el.” A gyűrűt nézem az ujjamon, és féktelen harag támad bennem megint. A fájdalom és a csalódottság elegye valami olyasmit indít el bennem, amit addig sohasem éreztem: életemben először nem tudom, mit tegyek. Az világos, hogy itt a vége, de hogyan lehet valaminek vége, ami az egész életemet kitölti, a legfontosabb a számomra, és több, mint tíz éve az életem szerves részét képezi?! Hogyan dobhatnám el a Nőt, akit anno az oltár elé vezettem, mégpedig tiszta szerelemből, őszinte meggyőződésből, és akivel az utóbbi tíz évemet töltöttem el? Képtelenség átlátni most az emlékek és a jelen történései között, de megpróbálok rájönni, mikor csesztük el úgy, hogy ez lett a vége. Nem sikerül. Csak bőgök, és nem akarok mást, mint hogy minden és mindenki hagyjon békén.

Tízpercek telnek el, és továbbra sem tudok magamról semmit, elszakadtam a külvilágtól. A gyűrű, és az az átkozott mobil van csak a szemeim előtt; utóbbit feszegetem, megpróbálom széttörni puszta kézzel, de az utolsó pillanatban mindig megálljt parancsol az eszem. Máig emlékszem, ahogyan felnézek, és Őt látom, zokogva az ajtófélfának dőlve ülni. Megnyitom a készüléket, és beleolvasok az üzenetekbe. Nem kell sokat tennem, hogy kiderüljön, lefeküdtek, többször is. Megdöbbent, pedig semmi meglepő nincs ebben, mégis váratlanul ér. Hányingerem van, és úgy érzem, megáll a szívem. Tovább olvasok, és jön a kegyelemdöfés. Egyetlen szó. „Szeretlek”. Annyi telik még tőlem, hogy megnézzem, mikor jött az első üzenet. Közel fél évvel korábbi a dátum. Bele sem merek gondolni, hogy ez idő alatt hányszor hazudott a szemembe, hányszor lehetett együtt a másikkal, hányszor használta ki a jóindulatomat és azt a bűntudatot, amelyet folyamatosan keltett bennem, ha rákérdeztem furcsaságokra. Az már csak hab a tortán, hogy ha féléve már rendszeresen csaltak, mióta flörtölhettek, kerülgethették már egymást, miközben én – érezve, hogy valami nincs rendben közöttünk – minden erőmet és igyekezetemet beleadva, a saját önbecslésemet egy percig sem kímélve próbáltam megoldani a mindennapi problémáinkat.

Összetörtem. Szánalmasnak és nyomorultnak érzem magam, amiért hittem a szavában. Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy a legtöbb kérdéses esetben nem lehet igaz, amit állít, egyszerűen képtelenség, mégis, az együtt töltött évek rutinja, az, hogy mindennél jobban bíztam benne (és csak benne), megmentette a lebukástól. Számtalan esetben vizsgálhattam volna meg tényszerűen az állításait, de csak nagyon ritkán tettem meg, és az is hatalmas lelkiismeret furdalást okozott. Úgy éreztem, hogy rémeket látok, és kezdtem hinni benne, hogy paradox módon a saját bizalmatlanságom rombolja az évek óta köztünk lévő töretlen bizalmat. Ezért hát vártam, és hittem, hogy csak én tévedek, és a sors furcsa játékot játszik velem. Ebben a pillanatban viszont mindebből csak egyetlen dolgot éreztem, azt viszont mindennél erősebben: az átvertség semmihez sem fogható, keserű, gyomorforgató, az önbecslés utolsó morzsáját is két lábbal tipró érzését. Újra kitört belőlem a düh, és elhajítottam a mobilt, már nem volt szükségem rá. Végig igazam volt, megéreztem szinte az elejétől, hogy nincsenek rendben a dolgok, de bizonyítani sohasem tudtam. Az átvertség érzése egyszerűen megőrjített; egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy mindez velem történik, két kézzel martam az arcomba, hátha felébredek, és ez az egész csak egy gyötrő rémálom, nem a valóság. Miután ez nem történt meg, kínomban tiszta erővel ütöttem a falat, a bútort, mindent, amit értem. Egyedül Őt kiméltem meg. Még mindig a sarokban görnyedt, és olyan dolgot láttam a szemében, amit addig soha: félelmet. Ekkor kaptam észbe, és próbáltam meg lehiggadni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem mertem a közelébe menni, mert mindennél megalázóbb volt az az érzés, amit az arcán, a szemében láttam. Soha nem félt még tőlem, és talán van olyan, aki élvezi, ha a rettegést látja egy másik ember arcán, engem viszont csak undorral töltött el, mégpedig önmagammal szemben. Már nem üvöltöttem, nem szitkozódtam. Halálos fáradtság fogott el, és az ágyra roskadva összekuporodtam az egyik végén. Még mindig rázott a hideg, minden sejtem remegett, és a fejem továbbra sem volt tiszta. Az órára pillantva meglepődtem: immáron kettő és fél órája járkáltam önmagamat tépve a lakásban. Halk léptekre lettem figyelmes, Ő jött felém. Nem akartam már szemrehányást tenni, nem akartam se látni, se a közelemben érezni. Amikor megérintett, csak annyit mondtam, takarodjon a közelemből. Engedelmeskedett, és lekuporodott a szoba sarkába. Nem bírtam sokáig elviselni még ezt a közelséget sem, így át kellett mennem a másik szobába, de az agyam végig egyetlen kérdésen járt: „miért?”! Miért kellett ezt tennie?

Miért nem voltam neki már elég, ha néhány évvel ezelőtt még a világ legboldogabb embereként sétált be velem az oltár elé? Miért nem szólt, ha valami olyan problémája volt, amire már csak másnál tudott vigaszt találni? Miért nem volt velem őszinte, amikor magam sem tudom már hányszor kérdeztem tőle, hogy van-e valami baj közöttünk? Miért kellett ezt tennie, mivel érdemeltem azt, hogy rendszeresen a szemembe hazudjon? Miért nem állt elém, és szakított velem, amikor megtörtént közöttük az első villanás? Számtalan kérdés, amely választ, támaszt, és egyben megnyugvást adhat a megtört léleknek. Egyetlen probléma volt: a kérdéseket én tettem fel magamnak, és nem Ő. Ha így tesz, talán el sem jutunk idáig. Úgy gondoltam, már nincs miért hazudnia, ezért megkérdeztem mindent, ami az adott pillanatban az eszembe jutott. „Nem tudom.” – nagyjából ez a válasz érkezett minden kérdésemre, legyen az provokatív, sértő, vagy csak szimplán a lelkem mélyéről jövő. „Nem tudom.” Ezt ismételgette, bármit is kérdeztem, így érdemben semmire nem kaptam választ. Mélységesen csalódtam, benne, és az életemben egyaránt. A maradék erőmet és tekintélyemet is elveszítettem. Ettől kezdve nem szóltam semmit. Nem volt mit mondani, nem volt értelme kérdezni. Néhányszor még megpróbált hozzám érni, közel kerülni, egyszer egy óvatlan pillanatban még át is ölelt, de már semmit nem éreztem, csak gyűlöletet és megvetést. Iránta, és magam iránt szintúgy. A testem még a szobában volt, de a lelkem és az eszem már valahol teljesen máshol járt. Már nem hallottam semmit többé, és már fájdalmat sem éreztem, csak szánalmas üresség maradt ott, ahol korábban évekig szerelem, és őszinte rajongás volt.

Kínomban elnyomott az álom, de az sem hozott megváltást.

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás

40 komment

Rekviem egy álomért

mille_plateaux 2013.11.05. 10:10

A legtöbb ember gyermekkora óta álmokban él; szellemünk öntudatra ébredése óta kísérnek bennünket ezek a víziók, amelyek minden esetben egy magasabb „minőség” elérésére sarkallnak, legyen az a cél szellemi eredetű, esetleg egy adott esemény, eredmény elérése, vagy akár egy vágyott tárgy birtoklása. Ezen víziók, progresszív látképek nélkül nincs emberi élet, hiszen bennünk van, szerves részünket képezi a felfelé törés vágya, az életünk jobbá, szebbé tételére való törekvés elemi ösztöne. Vannak olyanok, akik az álmaikat munkahelyi célok teljesítéséhez kötik, vannak, akiket az anyagi javak tesznek boldoggá, és vannak, akik jellemük tisztulásában, magánéleti kapcsolataik fejlődésében találják meg ezt a mindent elsöprő erejű motivációt. Utóbbi csoportba tartozom én is.

Ami az álmaimat illeti, már gyermekként sem voltak a valóságtól elrugaszkodott, irreális képzeteim a jövőmre vonatkozóan. Tisztes anyagi helyzet elérése és biztosítása, becsületes, elsősorban konstruktív munka árán, nagyjából ez volt minden, amit szeretem volna. Illetve, volt ott még valami, amit akkoriban megfogalmazni sem tudtam, de egészen fiatal korom óta éreztem a jelenlétét, a feltétel nélküli szükségességét az életemben.

Szerelem. Házasság. Család. Ezek az egyszerű szavak, amelyek a mai, modern világban már-már elcsépeltnek hatnak, számomra mindig is elsődleges fontossággal bírtak. Érzem, hogy ezek azok a dolgok, amelyek nélkül nem élhetek teljes életet, így nem lehetek boldog sohasem. Tinédzser korom hajnalán már tudatosan „társat” kerestem magamnak: amíg kortársaim fejében többnyire a testiség álomképe lebegett, én ennél jóval többet akartam, valakit, akivel testi/lelki összhangban élhetek, valakit, akit tisztelhetek, valakit, akit őszintén, megkötések nélkül szerethetek. Valakit, aki viszont szeret. Egészen biztosan túlzott elvárások voltak ezek, hiszen egészen sokáig, a húszas éveim elejéig nem találtam még csak hasonlót sem, a próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak.

Azután megismertem Nórit. Kezdetben pont úgy indult, mint oly sokszor addig: csak egy idegesítő, elszállt lányt láttam benne, aki saját, kicsinyes frusztrációit a környezetére vetítve éli életét. Később úgy alakult, hogy egy véletlen során – a kölcsönös unszimpátia ellenére – közelebbről is megismertem, és az először átlagos, majd érdekes lányból egy hosszú beszélgetést követően különleges emberré, majd a barátnőmmé vált. Napok, hetek követték egymást, és ahogyan egyre közelebb kerültünk, úgy formálódott bennem a róla alkotott kép: a korábban beképzeltségnek hitt viselkedése büszkeséggé, a frusztrációnak vélt, támadó jellegű megnyilvánulásai önvédelemmé szelídültek. Megismerve az életét ráébredtem, hogy nagyon is sok közös vonás van bennünk, és azok az értékek, amelyeket addig elveszettnek hittem, újra értelmet nyertek kettőnk kapcsolatában. Őszinteség, szépség, kedvesség, majd idővel szerelem; mindent megtaláltam benne, amit addig kerestem, ezzel együtt én magam is kiteljesedtem. Sohasem voltam még annyira boldog, mint ezekben az időkben. Hittem, hogy ezzel Ő is így van, és tudom, hogy ez így is volt. Azután teltek az évek, mi egyre boldogabbak lettünk, de valami szépen lassan, észrevétlenül megváltozott.

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás

7 komment

A történetem margójára

mille_plateaux 2013.11.05. 10:03

 

Sokáig úgy gondoltam a megcsalásra, mint egy olyan megvetendő anomáliára, ami csak és kizárólag olyan kapcsolatokban fordul elő, ahol valami jelentős probléma lappang a háttérben, úgymint a szerelem teljes vagy részleges hiánya, nem megfelelő kommunikáció a társak viszonylatában, a két fél közötti jelentős mértékű esztétikai / értelmi különbségek megléte, illetve a rossz szülői példa késői hatásaként jelentkező hűtlen jellemvonások kiütközése, jellemzően a férfi tekintetében. Hatalmasat tévedtem. A saját kapcsolatom törése minden kétséget kizáró módon világított rá arra a tényre, hogy hamis illúzióban ringatja magát az az ember, aki úgy gondolja, hogy az ő párkapcsolata megingathatatlan, hogy őt nem érintik azok a veszélyek, amelyek más párokat tönkre tesznek a környezetében, és úgy általában véve azt képzeli, hogy a saját kapcsolata más, több, minőségileg jobb, mint az őt körülvevő embertársaié.

Mindez tévedés. Ebben a kérdésben bizton állíthatom, igaz a közhely: minden ember egyenlő.

Hogy miért született meg ez a blog? Számtalan válaszom, indokom van rá. Első körben azért, mert az írásnál nincs jobb orvosság a lélek gyötrelmeire, az öngyógyító folyamatok elősegítésére. Ezen túllépve racionálisabb okaim is vannak: nincs olyan ember a környezetemben, akinek tudnék, vagy akarnék beszélni erről a dologról, a bizalom ugyebár ritka kincs ebben a világban. Adná magát a pszichológus, mint megoldás, azonban sohasem jártam szakembernél, továbbá úgy gondolom, hogy nem ennél a pontnál kell elkezdeni orvoshoz járni, különösképpen, hogy az identitásomat egyáltalán nem szeretném a történetem mellé adni egy nagyjából vadidegen embernek, titoktartás ide, vagy oda. Van bennem némi önzés is, hiszen bízom benne, hogy lesz majd olyan olvasó, aki átélt már hasonlót, ennek megfelelően rendelkezik olyan tapasztalattal, amely számomra (is) segítséget jelenthet a továbblépésben. Szintén az okok közé sorolható a saját tapasztalataim megosztásának lehetősége mások irányába, hiszen a „nagy leleplezés” pillanata óta minden egyes nap, minden egyes percében küzdök a problémával, ennek köszönhetően az utóbbi 1 évben számtalan felismeréssel gazdagodtam, amelyet „papírra vetve” talán a hasonló cipőben járóknak magam segíthetek valamelyest az előrelépésben.

Végül, amolyan álomképként: szeretném hinni, hogy ha olyan ember talál majd a blogomra, aki még csak kacérkodik a megcsalással, látván annak következményeit, kétszer is meggondolja majd, hogy milyen utat válasszon magának és a párjának a jövőre nézve. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy utópisztikus, már-már mulatságosan romantikus gondolat, de ha csak egyetlen egy ember is átgondolja a helyzetét, bepillantást nyerve egy megcsalt ember mindennapjaiba, majd a kritikus helyzetben ennek megfelelően hoz döntést (legyen az bármilyen előjelű is), már megérte a fáradtság részemről.

Van még valami, ami írásra sarkallt: nem találtam olyan blogot a témában, ami részletekbe menően tárgyalta volna azt, ami a leginkább lényeges ezekben a történetekben: a továbblépés lehetőségeit, a választott irány nehézségeit, a döntésünkből fakadó mindennapos lelki gyötrelmet. Nem célom az önsajnálat, éppen ellenkezőleg: igyekszem kizárólag annyit leírni a konkrét történetemről, amennyi feltétlenül szükséges, sokkal inkább arról írok majd, hogy milyen érzések, fordulatok, gondolatok kavarognak bennem, hogy miképpen módosul a történtek függvényében a saját jellemem.

Vágjunk is bele.

 

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás

23 komment

süti beállítások módosítása