Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Megcsaltak.

Megesik, hogy az ember mindent elveszít. Egyetlen hibás döntés, egyetlen átkozott másodperc tört része alatt egy egész életet romba dönt. Végeláthatatlan folyamatok kezdete, megannyi szenvedés és gyötrelem origója, adott pillanatba sűrítve. Nincs visszajátszás, nincs második lehetőség, nincs újból átgondolt választás. Nem marad más, csak a következmények nyomasztó terhe, mégpedig életünk végéig. A legfájóbb, hogy ezt a bizonyos döntést néha nem is mi magunk hozzuk meg. Megcsaltak, és az életem a feje tetejére állt. Üdvözöllek a világomban!

Egyetlen másodperc

mille_plateaux 2013.11.12. 12:42

Amikor az ember először szembesül életében a szerelme hűtlenségével, a momentum örökre bevésődik az emlékezetébe, ezzel együtt a jellemébe. Azt a bizonyos másodpercet egészen biztos, hogy sohasem felejtem el: néhány szemvillanással azelőtt még minden rendben volt, semmi sem utalt rá, hogy ilyen fordulatot vesz az élet, de a véletlenek találkozása, illetve a régóta felsejlő gyanakvás végül mégis csak keresztezte egymás útját, hiába az ezt megelőzni kívánó szakadatlan igyekvés és precizitás. Bár már több, mint egy éve éltem át ezt a bizonyos másodpercet, mind a mai napig látom magam előtt. Látom a kezem ügyébe kerülő bizonyítékot, érzem, ahogy szétárad a testemben a forróság, a félelem, a kétségbe esés, a düh és a fájdalom keserű elegye, látom magam előtt az arcát, amikor közel lépek hozzá, és még nem sejti, hogy már mindent tudok. Beégett a pillanat, ahogyan nyújtom felé a megmásíthatatlan, félreérthetetlen bizonyítékot, miközben magamból kikelve, beszűkült tudattal, önmagamról már nem tudva teljes erőből üvöltök, a kép, amikor első meglepettségében megpróbálja kitépni a kezemből a vesztét okozó tárgyat, és kétségbeesésében szemrehányóan kiabál velem. Máig érzem a karomon a szorítását, amikor úgy rontott nekem, hogy ha nem vagyok eredendően nyugodt férfi, egészen biztosan reflexből védem a testi épségem. Újra élem minden percét, ahányszor csak eszembe jut. Vegytisztán emlékszem rá: könnyeim nincsenek, a hangom elcsuklik, de olyan fájdalom és erő van bennem, hogy ha ott az a bizonyos harmadik, egészen biztosan megpróbálom megragadni, és ha sikerül, korántsem biztos, hogy idejében észhez térek. Talán el is veszem tőle az életét, hiszen ő is elvette az enyémet. De nincs ott, csak a Nő, akit mindennél jobban szerettem, és aki még mindig csak a kezemet csavarja, mert nem fogta még fel, hogy mindent tudok, a harmadik kiléte is egyértelmű, nincs már értelme tagadni, innen már nem lehetséges a megbánás és a dolgok nyugodt rendezése, egyszóval már nem tud tenni semmit a helyzet felismerése ellen. Üvöltök, nem érdekel semmi, csak egyetlen dolog: mindent tudni akarok, mindent kettejük viszonyáról, bármennyire is fáj.

És fáj, mert ugyan magától nem akarja mondani, de addig kiabálok vele torkom szakadtából, amíg nem kezdi el apránként mesélni. Folyamatosan próbál hozzám érni, de ez csak olaj a tűzre, mert látom a szemében, hogy csak a bizonyítékot szeretné visszakapni, bármi áron. Pedig az csak egy tárgy, egy rohadt személyes tárgy, semmi több, és ekkor ér a felismerés: ha ez ennyire fontos neki, itt nem szexről volt csak szó, itt komoly érzések lehetnek a háttérben. Ez az érzés, a felfogás és megértés pillanata olyan élesen szakít belém, hogy minden addigi önkontrollom elvesztem, és csak egymagam akarok maradni. Egymagam, mert úgy érzem, hogy nem bírok uralkodni többé magamon, és életemben először megütöm. A szemtől szembe való hazugságért, az árulásért, minden szenvedésért, a bizonytalanságért, amiben tartott, a bűntudatért, amit okozott, és okozni fog. Csak az ég tudja, mi tart vissza mégis, amikor megint nekem jön; immáron sokadszorra próbálja meg erőszakkal elvenni tőlem a „kincsét”, de nem bántom, viszont olyan erő van benne, amelyet már nem bírok kivédeni, és akaratlanul eltántorítom magamtól, és ezzel a földre lököm. Mindketten megdöbbennünk. Ez egy olyan határ, amely közelében eddig még csak nem is jártunk, és a lelkem legmélyebb bugyraiban sem gondoltam volna, hogy valaha így bánok majd Vele. A történtek miatt magamba roskadva húzódok be egy sarokba, mint egy gyermek, és ekkor tudatosul, hogy egész testemben remegek: a végtagjaim nem engedelmeskednek azonnal, csak késéssel, és mindenem zsibog.

Összecsuklok. Térdeimet a mellkasomhoz húzom, és úgy bőgök, mint egy gyermek az anyja után. 30 évet fiatalodom egyetlen pillanat alatt, és már csak elemi szinten működik a tudatom: védeni akarom magamat, védeni tőle, bármi áron. Még mindig szorongatom azt a szart, elengedni nem tudom, pedig legszívesebben darabokra törném, de nem lehet. Tudni akarok mindent, mindent, ami eddig a háttérben zajlott, és ez a kis plasztik darab segíthet ebben. Dátumok, üzenetek, hívások, részletek abból a múltból, ami eddig mellettem zajlott, amiről semmit sem tudtam, de folyamatosan éreztem a jelenlétét. Szilánkok az életünkből, amelyek révén összeállhat egy kép, ami végre megmutatja számomra, mi is a valóság. Biztosan van a készülékben valami, ami fontos neki, hiszen csak erre összpontosul a figyelme, mintha fel sem fogná, hogy éppen darabokra szakadt az életünk, és valami olyasmit él most át, amely után már semmi sem lesz ugyanaz, mint ami addig volt. Én pedig csak ülök, háttal a falnak, nézek magam elé, semmit sem látok, semmit sem hallok, semmit sem fogok fel, mindössze két mondat dübörög az agyamban: „Megcsalt. Ezt nem hiszem el.” A gyűrűt nézem az ujjamon, és féktelen harag támad bennem megint. A fájdalom és a csalódottság elegye valami olyasmit indít el bennem, amit addig sohasem éreztem: életemben először nem tudom, mit tegyek. Az világos, hogy itt a vége, de hogyan lehet valaminek vége, ami az egész életemet kitölti, a legfontosabb a számomra, és több, mint tíz éve az életem szerves részét képezi?! Hogyan dobhatnám el a Nőt, akit anno az oltár elé vezettem, mégpedig tiszta szerelemből, őszinte meggyőződésből, és akivel az utóbbi tíz évemet töltöttem el? Képtelenség átlátni most az emlékek és a jelen történései között, de megpróbálok rájönni, mikor csesztük el úgy, hogy ez lett a vége. Nem sikerül. Csak bőgök, és nem akarok mást, mint hogy minden és mindenki hagyjon békén.

Tízpercek telnek el, és továbbra sem tudok magamról semmit, elszakadtam a külvilágtól. A gyűrű, és az az átkozott mobil van csak a szemeim előtt; utóbbit feszegetem, megpróbálom széttörni puszta kézzel, de az utolsó pillanatban mindig megálljt parancsol az eszem. Máig emlékszem, ahogyan felnézek, és Őt látom, zokogva az ajtófélfának dőlve ülni. Megnyitom a készüléket, és beleolvasok az üzenetekbe. Nem kell sokat tennem, hogy kiderüljön, lefeküdtek, többször is. Megdöbbent, pedig semmi meglepő nincs ebben, mégis váratlanul ér. Hányingerem van, és úgy érzem, megáll a szívem. Tovább olvasok, és jön a kegyelemdöfés. Egyetlen szó. „Szeretlek”. Annyi telik még tőlem, hogy megnézzem, mikor jött az első üzenet. Közel fél évvel korábbi a dátum. Bele sem merek gondolni, hogy ez idő alatt hányszor hazudott a szemembe, hányszor lehetett együtt a másikkal, hányszor használta ki a jóindulatomat és azt a bűntudatot, amelyet folyamatosan keltett bennem, ha rákérdeztem furcsaságokra. Az már csak hab a tortán, hogy ha féléve már rendszeresen csaltak, mióta flörtölhettek, kerülgethették már egymást, miközben én – érezve, hogy valami nincs rendben közöttünk – minden erőmet és igyekezetemet beleadva, a saját önbecslésemet egy percig sem kímélve próbáltam megoldani a mindennapi problémáinkat.

Összetörtem. Szánalmasnak és nyomorultnak érzem magam, amiért hittem a szavában. Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy a legtöbb kérdéses esetben nem lehet igaz, amit állít, egyszerűen képtelenség, mégis, az együtt töltött évek rutinja, az, hogy mindennél jobban bíztam benne (és csak benne), megmentette a lebukástól. Számtalan esetben vizsgálhattam volna meg tényszerűen az állításait, de csak nagyon ritkán tettem meg, és az is hatalmas lelkiismeret furdalást okozott. Úgy éreztem, hogy rémeket látok, és kezdtem hinni benne, hogy paradox módon a saját bizalmatlanságom rombolja az évek óta köztünk lévő töretlen bizalmat. Ezért hát vártam, és hittem, hogy csak én tévedek, és a sors furcsa játékot játszik velem. Ebben a pillanatban viszont mindebből csak egyetlen dolgot éreztem, azt viszont mindennél erősebben: az átvertség semmihez sem fogható, keserű, gyomorforgató, az önbecslés utolsó morzsáját is két lábbal tipró érzését. Újra kitört belőlem a düh, és elhajítottam a mobilt, már nem volt szükségem rá. Végig igazam volt, megéreztem szinte az elejétől, hogy nincsenek rendben a dolgok, de bizonyítani sohasem tudtam. Az átvertség érzése egyszerűen megőrjített; egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy mindez velem történik, két kézzel martam az arcomba, hátha felébredek, és ez az egész csak egy gyötrő rémálom, nem a valóság. Miután ez nem történt meg, kínomban tiszta erővel ütöttem a falat, a bútort, mindent, amit értem. Egyedül Őt kiméltem meg. Még mindig a sarokban görnyedt, és olyan dolgot láttam a szemében, amit addig soha: félelmet. Ekkor kaptam észbe, és próbáltam meg lehiggadni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem mertem a közelébe menni, mert mindennél megalázóbb volt az az érzés, amit az arcán, a szemében láttam. Soha nem félt még tőlem, és talán van olyan, aki élvezi, ha a rettegést látja egy másik ember arcán, engem viszont csak undorral töltött el, mégpedig önmagammal szemben. Már nem üvöltöttem, nem szitkozódtam. Halálos fáradtság fogott el, és az ágyra roskadva összekuporodtam az egyik végén. Még mindig rázott a hideg, minden sejtem remegett, és a fejem továbbra sem volt tiszta. Az órára pillantva meglepődtem: immáron kettő és fél órája járkáltam önmagamat tépve a lakásban. Halk léptekre lettem figyelmes, Ő jött felém. Nem akartam már szemrehányást tenni, nem akartam se látni, se a közelemben érezni. Amikor megérintett, csak annyit mondtam, takarodjon a közelemből. Engedelmeskedett, és lekuporodott a szoba sarkába. Nem bírtam sokáig elviselni még ezt a közelséget sem, így át kellett mennem a másik szobába, de az agyam végig egyetlen kérdésen járt: „miért?”! Miért kellett ezt tennie?

Miért nem voltam neki már elég, ha néhány évvel ezelőtt még a világ legboldogabb embereként sétált be velem az oltár elé? Miért nem szólt, ha valami olyan problémája volt, amire már csak másnál tudott vigaszt találni? Miért nem volt velem őszinte, amikor magam sem tudom már hányszor kérdeztem tőle, hogy van-e valami baj közöttünk? Miért kellett ezt tennie, mivel érdemeltem azt, hogy rendszeresen a szemembe hazudjon? Miért nem állt elém, és szakított velem, amikor megtörtént közöttük az első villanás? Számtalan kérdés, amely választ, támaszt, és egyben megnyugvást adhat a megtört léleknek. Egyetlen probléma volt: a kérdéseket én tettem fel magamnak, és nem Ő. Ha így tesz, talán el sem jutunk idáig. Úgy gondoltam, már nincs miért hazudnia, ezért megkérdeztem mindent, ami az adott pillanatban az eszembe jutott. „Nem tudom.” – nagyjából ez a válasz érkezett minden kérdésemre, legyen az provokatív, sértő, vagy csak szimplán a lelkem mélyéről jövő. „Nem tudom.” Ezt ismételgette, bármit is kérdeztem, így érdemben semmire nem kaptam választ. Mélységesen csalódtam, benne, és az életemben egyaránt. A maradék erőmet és tekintélyemet is elveszítettem. Ettől kezdve nem szóltam semmit. Nem volt mit mondani, nem volt értelme kérdezni. Néhányszor még megpróbált hozzám érni, közel kerülni, egyszer egy óvatlan pillanatban még át is ölelt, de már semmit nem éreztem, csak gyűlöletet és megvetést. Iránta, és magam iránt szintúgy. A testem még a szobában volt, de a lelkem és az eszem már valahol teljesen máshol járt. Már nem hallottam semmit többé, és már fájdalmat sem éreztem, csak szánalmas üresség maradt ott, ahol korábban évekig szerelem, és őszinte rajongás volt.

Kínomban elnyomott az álom, de az sem hozott megváltást.

Címkék: fájdalom hűtlenség szerelem féltékenység megcsalás

40 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://megcsaltak.blog.hu/api/trackback/id/tr55629052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

William Kidd 2013.11.12. 14:42:44

Ismeros tortenet, velem is igy tortent. Nekem se szolt, csak eltunt. 11 ev utan. Kerestem, de nem talaltam. Az anyjaektol tudtam meg, hogy mar massal van. Nem szakitott velem elotte. Karacsonykor tudtam meg, a lelkem mintha sikitott volna, annyira fajt. De valasz nem jott, azota se. Ennek mar 5 eve es a mult homalyaba veszett a tortenet es o is.

mojoking77 2013.11.12. 15:15:49

@William Kidd: Haat, en megprobaltam vegigolvasni, bevallom nem ment. Gondolom a pszcihiater irta fel az irast, mint a fajdalom egyik levezetesi formajat. Parszor megesett fiatalabb koromban, hogy megcsaltak, szarul is esett persze, de ez itt inkabb valami vilagvege fajdalom. Eleinte azt hittem, no irta. Utana rajottem, hogy nem, es onnantol nagyon nem ertettem. Aztan szimplan feladtam. Hogy en milyen modon elnem meg a dolgot? Fogalmam sincs rola, 14 eve elek lassan egyutt a felesegemmel. Ezalatt legalabb egyszer biztos megcsalt. Na es? Szeret? Igen. Hat akkor? Szerintem kicsit tul sok TV sorozatot latott a szerzo... De lehet, hogy ez a normalis, es en, meg a masik X millio ember aki hasonloan latja, az a hulye. Ki tudja. Minden esetre gyogyulast. Bar az zavart, legalabb is addig, mig birtam olvasni, hogy emberunk mennyire tekintette tulajdonanak a holgyet.

pefe 2013.11.12. 17:12:31

Egy cipőben járunk. A külömbség csak annyi, hogy én tudtam végig, de nem szóltam. Szerintem járt neki egy kaland. Nem élünk a középkorban, és nem a Mónika Show szereplői vagyunk. Emberek. Ösztönökkel, végyakkal, álmokkal.
Te oltári szerencsés vagy. A fél karomat adnám érte, ha azóta egyszeris azt mondta volna "szeretlek". Ne told el az ölelését. Ha tényleg szeret még, becsüld meg. Minden rossz emléket tegyél egy dobozba és ásd el örökre. Hidd el megéri megbocsájtanod.
Bár én is megtehetném, megtenném bármikor boldogan.

2013.11.12. 19:16:17

De mi a francnak kell ez a fekete háttér? Alig lehet olvasni rajta. Na meg élni is. Nem csodálom, hogy így jártál.

ruian 2013.11.12. 19:55:20

Arra gondoltál, azért akarja visszakapni a telefonját, mert annyira fontos neki az a másik,közben téged akart megkímélni a még több fájdalomtól, ha megtudsz mindent. A történtek és a reakcióid rádöbbenthették őt is arra, mi az igazán fontos számára, és kettőtökön múlik hogyan tovább ezután.

azutazó 2013.11.12. 22:17:00

Velem ugyanez történt. Már másfél éve, hogy kiderült ... még nem sikerült túllépnem rajta. Szépen írtad meg, jól írsz! Nem vagyunk egyformák, vannak akiknél egy ilyen esemény nagyon komoly értékrendi válságot okoz, ők nem fognak túllépni rajta soha ... számukra nagyon erős a bizalomvesztés ... ha Te is ilyen vagy, nehéz dolgod lesz feldolgozni ... jó lenne hallani még Rólad, kíváncsi lennék az érzéseid alakulására. Lesznek még nehéz pillanatok.

mille_plateaux 2013.11.13. 10:12:54

Sziasztok!

Először is köszönöm, hogy hozzászóltatok, fontos számomra a véleményetek, többek között ezért is kezdtem el írni ezt a blogot. Megpróbálok mindenkinek válaszolni, de előzetesen annyit mindenképpen szeretnék leszögezni, hogy nem ez volt az utolsó bejegyzésem, sőt: elsősorban talán nem is az a lényeg ebben a sztoriban, hogy hogyan, milyen körülmények között csaltak meg, vagy hogy minderre hogyan derült fény, hanem az a folyamat, amit egy emberben mindez elindít. Nem tudom, mennyire vagyok átlagos e tekintetben, de meglehetősen rosszul viselem a helyzetet, és úgy gondolom, van még mit mondanom a témával kapcsolatban. Lehet, hogy ez a bejegyzés kicsit sötétebbre sikerült, de az adott helyzetet én így éltem meg, és mind a mai napig kiráz a hideg, ha az eszembe jut az a bizonyos pillanat. Talán lehetne a témáról írni objektíven is, de nem egy általánosan vett pszichológiai elemzést akartam mutatni, hanem egy személyes vallomást, ami valódi, részletes, sallangoktól mentes betekintést nyújt egy megcsalt ember érzelmeibe, legyenek azok akár a szokásosnál sötétebb árnyalatúak, vagy erősen szubjektívek is. Mivel az élet megy tovább, számomra sem állhatott meg ezen a ponton, így megprópáltam, illetve próbálok folyamatosan tovább lépni. A kezdet azonban ez volt, innen indultam meg az úton, ami még egy jó darabig eltart majd érzésem szerint.

mille_plateaux 2013.11.13. 10:15:13

@azutazó:

Sajnálom, tényleg. Nagyon jól fogalmaztad meg az egész helyzet lényegét: vannak olyan emberek, akiknek nehezen megy a megbocsátás, és általában ők azok, akik jórészt mindenkivel szemben gyakvók, kivéve azt az egy eszemélyt, akiket a társuknak választanak. Ha pedig pont ez az ember hazudik napról-napra a szemükbe, az átértékel mindent az életben. Egyetlen dologban reménykedhetünk, mégpedig abban, hogy tévedsz, amikor azt írod: "ők nem fognak túllépni rajta soha". Talán az is elég, ha az ember megérti és elfogadja a helyzetét, legalábbis bízom benne, mert elfelejteni egy ilyet - éljen az ember ezután akár egyedül, akár kapcsolatban - biztosan nem lehet.

@ruian:

Igen, ez később, amikor tisztult a fejem egy kicsit, nekem is eszembe jutott. Ő is ezt mondta, de - szerintem érthető módon - akkor és ott nem nagyon akartam hinni neki. Valószínűbb volt, hogy valamit még mindig le akar tagadni, gondolok itt elsősorban helyekre, helyzetekre, a kapcsolatuk időtartamára, stb.

@little troll:

A sötét színeken megpróbálok változtatni. A háttérrel kapcsolatban biztosan sikerülni fog, a többi pedig már nem csak rajtam múlik...

@pefe:

Előljáróban annyit leírok, hogy együtt maradtunk, nagyon igyekszem megbocsájtani ezt a dolgot, Ő pedig nagyon igyekszik rendbe tenni kettőnk kapcsolatát, visszaállítani a bizalmat. Hogy ez mennyire sikerül, vagy mennyire nem, arról majd írni fogok. Megmondom őszintén, ha nem láttam volna a szemében a szerelmet, soha nem adtam volna újabb esélyt ennek a kapcsolatnak, mert nem lett volna értelme, függetlenül attól, hogy mit érzek én. Bizonyos szempontból talán könnyebb lett volna, de nem így alakult.

Alfréd76 2013.11.13. 13:00:50

Nem nagyon vagyok otthon a témában, egy haveromat csalták meg egyszer... Érdekes volt a szitu, a srácról kiderült, hogy esetleg nem lehet gyereke, ezen bedepizett, hiába állt mellette a felesége. A srácot nem tudta az asszony meggyőzni arról, hogy egy állami intézmény urológusa nem tud mindent, menjenek el meddőségi intézetbe. A haver teljesen magába zuhant, látványosan szenvedett, kibírhatatlan f.sz lett, és a felesége - kb. fél év tömény depi és önsajnálat után - félrelépett egy buli alkalmával. Be is ismerte...

Én csak annyit tudtam mondani a havernak, hogy egyrészt fasz volt, másrészt ha úgy dönt, hogy megbocsát, akkor tényleg bocsásson meg. Szerintem egy ilyen esetet csak úgy lehet túlélni, ha a megcsalt fél tényleg megbocsát - egy olyan kapcsolat halálra van ítélve, ahol az egyik fél folyamatosan erkölcsi fölényben van, mint megcsalt, a másik pedig folyamatos bűntudatban, mint megcsaló. Ha a megbocsátás nem őszinte, akkor értelme sincs - ide értve azt az esetet is, ha a megcsalt fél meg akar bocsátani, de nem tudja őszintén megtenni.

A szép a dologban, hogy lombikkal símán terhes lett az asszony, ikrekkel, majd a gyerekek fél éves korában szétmentek...

azutazó 2013.11.13. 14:19:06

@mille_plateaux: szerencsés alkat vagy. Tulajdonképpen - kisebb nagyobb szünetekkel - mi is együtt maradtunk, de nem igazán jó, én nem érzem magam boldognak a kapcsolatban, ráadásul nem látom azt a szerelmet, amit Te látsz a párod szemében. Nekem mindig nagyon nehéz volt megérteni, hogy lehet egyszerre két embert szeretni - hiszen ez volt a Te esetedben, és nekem is azt mondta, hogy őt is meg engem is szeret. Ráadásul engem tart hibásnak azért, ami történt. Ez is faramuci dolog azért ... minden példa sántít, de, ha mondjuk pl. elsajátítaná más tulajdonát (alias lopás) pont senkit nem érdekelné, hogy kit tart hibásnak ... morális dolgok ezek ... Én elég sokat foglalkoztam a témával, talán pont amiatt, mert nehezen tudom megemészteni, és ráadásul semmi segítséget nem kapok tőle. Nemrég jelent meg egy hazai pszichológus könyve a témában, elolvastam, és azt kell, hogy mondjam, rendesen megszerkesztett és megírt könyv. Egyébként, ha ti együtt maradtatok, akkor tulajdonképpen nincs nagy baj, rendeződni látszanak a dolgok :)

mille_plateaux 2013.11.13. 14:51:50

@azutazó:

Szerencsés? Bizonyos értelemben véve talán, de ugy együtt élni valakivel, hogy tudom, hogy valaki mást szeret, biztosan nem tudnék. Azt, hogy 2 embert lehet egyszerre szeretni, én sem hiszem el. Később meg írok erről a dilemmáról, most csak annyit mondok, hogy a kezdeti rajongás egy másik emberért tűnhet ugyan szerelemnek, de ha dönteni kell, ugyis a valódi érzés dönt.

Annyiban is más a helyzetünk, hogy Ő nem egyértelműen az én hibámnak tekinti a történteket, ahogyan én sem 100%-ban az övének. Az viszont szerintem irreális, hogy a hűtlen fél a másik embert okolja mindenért, hiszen mindig adott a választás,lehet szakítani becsületesen is.

Megkérdezhetem, mi a könyv címe? Én is olvasok a témában szakirodalmat.

azutazó 2013.11.13. 15:09:03

@mille_plateaux: Persze. Nem akartam ideírni, mert nem tudom, hogy mi a blog erre vonatkozó (reklám) irányelve, elolvasni meg nincs kedvem. A címe: Hűtlenség, szerzője Almási Kitti. Ha ez itt reklámnak minősül, töröld a bejegyzést. Egy holland pszichológus házaspár ebben a témában írt könyvét is olvastam, nem rossz a könyv, de nincs annyi "használható" téma benne, pedig ők is a gyakorlati tapasztalataikat írták meg. Mindkét könyv kapható kereskedelmi forgalomban ma is.

mille_plateaux 2013.11.13. 15:28:29

Tudtommal nem sért semmilyen érdeket az, hogy ajánlunk egymásnak egy jó könyvet, így én biztosan nem fogom törölni a kommentedet. Köszönöm a tippet, ezt a kiadványt meg nem olvastam, de be fogom szerezni.

Liababa 2013.11.13. 23:14:50

Valamiért ("nem tudom") át kell élnünk ezt is, hogy megéljük az élet magasságait-mélységeit.

Nem lesz könnyű a jövő:(

Felnőtt, érett ember lettél. Ma még nem, később csak előre nézz. Sose vissza... és ne is gondolj vissza.
Nem érdemli meg sem a történet, sem a személy:(

Kihevered majd... nem könnyen.

Kevesebb bizalommal, de újraindulsz:))

mille_plateaux 2013.11.14. 07:21:15

@Liababa:

Úgy érzem, személyes tapasztalat van a soraid mögött. Ami a felnőttséget illeti, van abban valami, amit írtál: sokszor csalódik az ember az életben, de az, amikor ilyen durván hazudnak a szemébe, az valami egészen új érzésvilág irányába nyitja meg az utat. Ugyanakkor, tapasztalatom szerint ilyen esetben mindenki kifordul magából, és úgy kezd viselkedni, ahogyan azt a legbensőbb énje diktálja. Ha ezt felnőtté érésnek lehet nevezni, akkor velem van a gond, mert jelenleg sokkal inkább érzem magam sértett kamasznak, mint kiegyensúlyozott, érett férfinek.

Liababa 2013.11.15. 00:10:55

Jól érzed, van tapasztalat...
A "felnőttet" az érett személyiségre gondoltam.
Persze, hogy megtör és széthasít, élhetelen a holnap:((( De, nem fordul(hat)ok ki magamból....
Ami velem történt, mi köze ehhez (a borzalomhoz) a külvilágnak?

Jobbulást, gyógyulást kívánok! :)

Megvalósító Macska · http://megvalositas.blog.hu/ 2013.11.15. 15:29:15

Lehet, hogy szerencse, bár nem hiszek a szerencsében, úgyhogy lehet, hogy csak jó emberismerő vagyok... Nem tudom, de engem még nem csaltak meg. Barátnőmet igen, ugyanaz az ember azt hiszem háromszor, és ha a barátnővel olyan az ember lányának kapcsolata, akkor nem csak ő, hanem én is szinte átélem, és viszont. Különbözőek vagyunk, különböző gyerekkorral, neveltetéssel, tapasztalatokkal... Én az a fajta vagyok, aki nem ad(na) még egy esélyt. Persze amikor már házasság van és főleg gyerekek, sokkal nehezebb erről dönteni. De a szüleim példáján okulva, talán jobb lett volna midnannyiunknak, ha nem maradnak együtt (végül hosszú évek szenvedései után elváltak, ami a tetőpont volt...).

"Miért nem volt velem őszinte, amikor magam sem tudom már hányszor kérdeztem tőle, hogy van-e valami baj közöttünk?"

Arra lennék kiváncsi, hogy felsoroltad ugye az első bejegyzésben, hogy "szerelem teljes vagy részleges hiánya, nem megfelelő kommunikáció a társak viszonylatában, a két fél közötti jelentős mértékű esztétikai / értelmi különbségek megléte"... ha nem ezek, akkor rájöttél-e mi?

Jobbulást kívánok a lelkednek és egyébként nagyon jól írsz! :)

Loanna 2013.11.15. 22:45:29

@mille_plateaux: és mit gondolsz, mennyi az "elévülési idő"? Vagy nincs is :(? Talán ez a bűn a "háborúsokhoz" mérhető, amit még sok év elteltével is ugyanúgy számon lehet tartani?

mille_plateaux 2013.11.16. 05:55:55

@Megvalósító Macska:

Azt soha nem tudhatod, hogy miképpen reagálsz egy ilyen helyzetben addig,amíg nem Veled történik meg. Hidd el, nálam is az az alapelv, hogy ilyen esetekben nem marad más választása az embernek, mint a szakítás... De, mi van, ha tényleg őszinte a másik fél, mi van, ha örökre megtanulta a leckét?! Csak az elvek miatt ne kapjon egy második esélyt? Ráadásul hiszem, hogy ilyenkor elsősorban önmagunknak adunk egy újabb lehetőséget, hiszen önként senki sem szeretne lemondani a szerelméről.

Pontosan erről a kettős érzésről írom a következő bejegyzést, illetve arról, hogy miért döntöttem végül úgy, ahogy. Egyébként a konkrét kérdésedre válaszolva kezdettől sejtem, mi lehet a gond, de erről is szeretnék hamarosan írni néhány sort.

Végül: örülök, hogy tetszik Neked, ahogyan írok! :) Megpróbálom olyan módon megosztani ezeket az érzéseket, hogy olvasóként is át lehessen élni azt, amivel jó esetben soha nem szembesül első kézből az ember.

mille_plateaux 2013.11.16. 06:07:29

@Loanna:

Elévülési idő nincsen, és nem is lehet, egyszerűen azért, mert hosszabb temavon nem arról szól a történet, hogy hibáztatni akarod Őt, és minden adódó alkalommal erkölcsi előnyt akarsz kovacsolni abból, hogy olyat tett, ami az egyik legnagyobb árulás egy kapcsolatban.Sőt, ami azt illeti, úgy gondolom, hogy nincs is semmilyen "előnye" ennek, hiszen ha az ember értelmesebb, mint egy mocsári zsurló, akkor a harag csillapodtával nem az lesz az elsődleges, hogy ki és mit tett, hanem az, hogy van-e meg út, lehetőség, szándék a folytatásra. Ha valaki azt élvezi,hogy folyamatosan a másik fejéhez vágja, amit tett, az egészen biztosan nem érez már szerelmet, ráadásul csak Önmagát kínozza. Más kérdés, hogy ezt a tényszerűséget a legtöbben nem tudják, vagy nem akarják átlátni, ezért akaratlanul is a szakadékba lökik a közös jövőjüket.

mille_plateaux 2013.11.16. 06:08:49

Bocsánat az elgépelésekért, telefonról válaszoltam.

Megvalósító Macska · http://megvalositas.blog.hu/ 2013.11.16. 10:52:39

@mille_plateaux: Természetesen, előfordulhat olyan helyzet, amikor mérlegelni kell az elveket, bár persze az elvek tesznek minket jellemmé, de létezik jellemfejlődés is. (És sok embernek még elvei se nagyon vannak, de ez más téma...)

Igen, én közvetlenül nem éltem át. De attól még szenvedtem, hiszen a családommal és majd a barátnőmmel is eléggé testközelben voltak a helyzetek. És egy olyanról sem tudok, ahol jól sült volna el végül a dolog. Bennem emiatt alakult ez ki... már gyerekként...

Természetesen adni egy esélyt is egy elv. Arra érdemes vigyázni, hogy csak egy legyen, és ne több, mert abból lehetnek azok az ördögi körök, amiket fentebb említettem. Akkor várom a következő bejegyzésed, hogy mire jutottál. :)

Loanna 2013.11.16. 16:24:16

@mille_plateaux: Teljesen egyetértek veled, hogy a hibáztatás helyett inkább azt jó nézni, hogy "van-e meg út, lehetőség, szándék a folytatásra". Én nem is arra gondoltam, hogy "kifelé" mikortól évül el a történet, hanem, hogy „befelé” mikortól csendesedik el benned egy régi sérelem. Mert vannak olyanok, akik 5-10-20 éves bántásokat hordoznak még mindig frissen magukban (és egyáltalán nem mocsári zsurlók), míg mások egyszerűen az idő múlásával túl tudnak lépni egy régi helyzeten, pedig ott, abban a régi pillanatban mindkettőnek egyformán fájhatott. Talán ez is olyan különbség, ami kódolva van bennünk? Született lelkialkat-függő, hogy tudunk-e megbocsájtani? Akarattal vajon át tudunk alakulni a másik „típussá”? Szerintem nem. És ezért is kell vigyázni nagyon, hogy mit teszünk egy kapcsolatban, mert ha az „1. típust” megbántjuk, ő mindig is emlékezni fog.

mille_plateaux 2013.11.16. 18:42:20

@Megvalósító Macska:

Az 1 az nálam is 1-et jelent, erre nagyon ügyelek. A legtöbb esetben még ennyi esélyt sem adok.

Megszületett az újabb bejegyzés, talán választ ad néhány kérdésedre.

@Loanna:

"Akarattal vajon át tudunk alakulni a másik „típussá”? Szerintem nem.

Szerintem sem, és én sajnos az első típus vagyok. Ahogyan fentebb írtam is valakinek, megbocsájtani egy ilyen árulást talán sohasem lehet, de ha az aalpvető okokat feltárjuk, majd megpróbáljuk orvosolni őket, van rá esély, hogy idővel elülnek a sérelmek, és a szerelem segít feldolgozni a történteket.

smartdrive 2013.11.17. 20:13:15

"de hogyan lehet valaminek vége, ami az egész életemet kitölti"

na itt basztad el

Engem Is 2013.11.17. 21:04:33

Szóval! Velem nyáron esett meg, hogy több mint tíz éves kapcsolat után rájöttem, hogy... megcsaltak. Itt is mobil, itt is "szeretlek". Nagyon hasonló érzések kavarogtak bennem. Én egy napot vártam a "szembesítéssel". Mondjuk nem aludtam egy percet se, veled ellentétben :). Arra is gondoltam, hogy csendben maradok, megvárom, mi lesz. Végül kitálaltam. Azt mondta, bocsássak meg. Én megkérdeztem, ő mit akar. Azt felelte, nem tudja. Mondtam neki, hogy mivel úgyis nemsokára elutazunk messzi földre egy álomszép nyaralásra, majd ott megbeszéljük. Azt felelte, nincs még egy olyan férfi, mint én. Hozzáteszem, hogy azóta is együtt vagyunk, de erről is kommentálok majd...

Engem Is 2013.11.17. 21:05:54

@pefe: ezt a legszebb komment, amit itt olvastam! Sőt, nem csak itt.

Engem Is 2013.11.17. 21:44:10

"Nem tudom." - hej, hányszor hallottam ezt tőle, amikor rá-rákérdeztem, hogy miért tette! Ember, szedd össze magad, és értsd meg, hogy talán TÉNYLEG nem tudja! Hisz nőből van! :) Nem tudják, miért teszik, de megteszik. Mi pedig vagy elviseljük, vagy eldobjuk őket, és összeállunk egy másikkal, aki majd ugyanezt teszi velünk, esetleg sokkal csúnyábban. Gondolom, a te párod is olyan, aki után megfordulnak a férfiak, akiről ágyuk mélyén álmodoznak. Adj hát hálát a sorsnak, amikor hozzáérhetsz. Nem lehet egy ember kizárólagosan a tied. Egy életet nem lehet megvásárolni.

Zsit (nyau és rémizé) · http://ittanyugatihatarszelen.blog.hu 2013.11.17. 22:51:28

@mille_plateaux:
A szeretet nem egy oszthatatlan valami. Csudásan jelképezi a gyertyaláng, amiről több másik gyertyát meggyújtva sem csökken a fénye (egyházi és polgári szertartások kedvelt eleme, mint tudjuk)
Akárhány gyereked is van, mindőjüket szereted, csak mindet máshogy.
Szóval így lehet kettőt szeretni: mást szeret benne, mint benned és téged máshogy szeret, mint őt.

BTW: a megcsalásnál jóval nagyobb bűn (számomra!) a közöny.

amúgy valami zavar ebben a blogban ... még nem jöttem rá, micsoda, de zavar (és az a kisebbik gond, hogy ez nem egy mai sztori, ember nincs, aki ennyire összeszedett lenne ilyen friss - és számára láthatólag hatalmas - traumával)

mille_plateaux 2013.11.18. 07:16:34

@Engem Is:

Lehet, hogy magamból indulok ki, ami hiba, de soha, semmit sem teszek ok nélkül. Ebből fakadóan bármikor képes vagyok elszámolni a cselekedeteimmel önmagam, és szükség esetén mások irányába is.
Ennek fényében nem hiszem el, hogy ha valaki azt állítja, lövése sincs, miért kockáztatott olyasmit, amiért korabban tűzbe ment volna.

Nem tudom, hogyan bírtad ki, hogy nem szembesítetted azonnal a lebukás pillanatában. Tagadni sem tudtam volna, hogy baj van, sütött a szememből a harag és a megvetés.

mille_plateaux 2013.11.18. 07:29:53

@Zsit (nyau és rémizé):

Te a szeretetről beszélsz, nem a szerelemről! Még nem láttam olyan embert, aki önként belement volna egy érzelmi háromszögbe. Elképzelni is csak akkor tudok ilyesmit, ha annyira nulla önértékelése van valakinek, hogy képes megalázni is Önmagát azért, hogy végül ne maradjon egyedül.

A történet valóban nem tegnapi, hónapokkal ezelőtt esett meg velem. Azóta próbálom kiírni magamból a fájdalmat, ezért is ennyire részletes és kimunkált minden mondata. Hidd el, nem 2 perc alatt jött ez ki belőlem; vannak napok, amikor könnyebben viselem ezt a terhet, és vannak olyanok, amikor szinte elviselhetetlen a fájdalom és a csalódottság. Utóbbi pillanatokba ad betekintést ez a blog, ezért is olyan a hangvétele, amilyen. Egy dologban teljesen biztos lehetsz: ez nem fikció, a történet minden szava igaz.

Engem Is 2013.11.18. 08:08:32

@mille_plateaux: Nagyon egyszerű, épp távol voltunk egymástól! Furcsa, hogy a harag és megvetés szavakat említed, az én esetemben ez inkább szomorúság és félelem volt. Féltem attól, hogy el akar hagyni, csak nem meri megmondani. Ez a legrosszabb a "megcsalásban", hogy sosem tudhatod, mikor kezd el jobban kötődni a másikhoz, mint hozzád. És akkor már te leszel a szerető és ő a férj. És ha választania kell, már nem téged fog választani.

Hidd el, nagyon sok ember belemegy önként egy érzelmi háromszögbe. Hisz ezek a háromszögek így alakulnak ki! :)

mille_plateaux 2013.11.18. 09:46:18

@Engem Is:

A szomorúságból és a félelemből egyenes út vezetett a megalázottság érzéséig, onnan pedig már csak egy lépés a megvetés és a harag megjelenése. Szomorú voltam, magányos, úgy éreztem, hogy egy ekkora csallódás után már nem sok minden van, ami rendbe hozhatja bennem a korábban fennálló egyensúlyt. Egyébként utóbbi mind a mai napig nem állt helyre, olyan hullámvölgyeket élek át napról-napra, amelyeket előtte sohasem tapasztaltam még.

Zsit (nyau és rémizé) · http://ittanyugatihatarszelen.blog.hu 2013.11.18. 11:40:22

@mille_plateaux:
igen, mert bődületes nagy illúzió abba ringatni magad, hogy 3+ év után - a szó klasszikus értelmében - szerelmes valaki.

Sokat kell még tapasztalnod, hogy olyan dolgokat is képes légy fogni/érteni, ami a te világodtól távolabb áll. CSak értsd meg és ne ítélkezz :)

Miért ne lenne igaz a sztori? Kilószámra történik ez meg, naponta, ha belegondolsz, elég sablonos. Egyedivé a benne nyomorgó egyedek teszik valamelyeset, de még ez sem feltétlenül igaz.
Jótanács: örökre beleragadhatsz a fájdalmadba (egyszerűen azért, mert - bármily furcsa: fájni most épp "jó" neked és ehhez hozzá lehet szokni), ne hagyd, hogy legyőzzön.

Franci123 2013.11.19. 03:11:39

@mille_plateaux: Én pedig úgy érzem, van olyan, hogy két emberbe szerelmes az ember. Több, mint 10 éve volt az első szerelmem. Elvált nőként ismertem meg, ő házas volt. Tudtam, nincs jövőnk, de annyira nagyszerű volt, mint a könyvekben. Gyönyörű két évünk volt, természetesen engem is megcsalt. Egy ideig ment a próbálkozás, hogy tegyük túl magunk rajta, de sajnos nem sikerült.4 éve halt meg rákban, de sosem tudtunk elszakadni egymástól. Tényleg csak a halál választott el minket. A mai napig megdobban a szívem,ha csak a nevét hallom. Persze volt azóta szerelmem,de Ő mindig velem volt.

mille_plateaux 2013.11.19. 07:09:14

@Franci123:

Azért az eseted nem egészen ugyanaz, mint amire az én megállapításom vonatkozott, sőt, teljesen más szituációt vázol fel.

Franci123 2013.11.19. 07:37:38

Persze, igazad van. Én csak arra reflektáltam, hogy van olyan, hogy két emberbe szerelmes vagy.
süti beállítások módosítása