Amikor az ember először szembesül életében a szerelme hűtlenségével, a momentum örökre bevésődik az emlékezetébe, ezzel együtt a jellemébe. Azt a bizonyos másodpercet egészen biztos, hogy sohasem felejtem el: néhány szemvillanással azelőtt még minden rendben volt, semmi sem utalt rá, hogy ilyen fordulatot vesz az élet, de a véletlenek találkozása, illetve a régóta felsejlő gyanakvás végül mégis csak keresztezte egymás útját, hiába az ezt megelőzni kívánó szakadatlan igyekvés és precizitás. Bár már több, mint egy éve éltem át ezt a bizonyos másodpercet, mind a mai napig látom magam előtt. Látom a kezem ügyébe kerülő bizonyítékot, érzem, ahogy szétárad a testemben a forróság, a félelem, a kétségbe esés, a düh és a fájdalom keserű elegye, látom magam előtt az arcát, amikor közel lépek hozzá, és még nem sejti, hogy már mindent tudok. Beégett a pillanat, ahogyan nyújtom felé a megmásíthatatlan, félreérthetetlen bizonyítékot, miközben magamból kikelve, beszűkült tudattal, önmagamról már nem tudva teljes erőből üvöltök, a kép, amikor első meglepettségében megpróbálja kitépni a kezemből a vesztét okozó tárgyat, és kétségbeesésében szemrehányóan kiabál velem. Máig érzem a karomon a szorítását, amikor úgy rontott nekem, hogy ha nem vagyok eredendően nyugodt férfi, egészen biztosan reflexből védem a testi épségem. Újra élem minden percét, ahányszor csak eszembe jut. Vegytisztán emlékszem rá: könnyeim nincsenek, a hangom elcsuklik, de olyan fájdalom és erő van bennem, hogy ha ott az a bizonyos harmadik, egészen biztosan megpróbálom megragadni, és ha sikerül, korántsem biztos, hogy idejében észhez térek. Talán el is veszem tőle az életét, hiszen ő is elvette az enyémet. De nincs ott, csak a Nő, akit mindennél jobban szerettem, és aki még mindig csak a kezemet csavarja, mert nem fogta még fel, hogy mindent tudok, a harmadik kiléte is egyértelmű, nincs már értelme tagadni, innen már nem lehetséges a megbánás és a dolgok nyugodt rendezése, egyszóval már nem tud tenni semmit a helyzet felismerése ellen. Üvöltök, nem érdekel semmi, csak egyetlen dolog: mindent tudni akarok, mindent kettejük viszonyáról, bármennyire is fáj.
És fáj, mert ugyan magától nem akarja mondani, de addig kiabálok vele torkom szakadtából, amíg nem kezdi el apránként mesélni. Folyamatosan próbál hozzám érni, de ez csak olaj a tűzre, mert látom a szemében, hogy csak a bizonyítékot szeretné visszakapni, bármi áron. Pedig az csak egy tárgy, egy rohadt személyes tárgy, semmi több, és ekkor ér a felismerés: ha ez ennyire fontos neki, itt nem szexről volt csak szó, itt komoly érzések lehetnek a háttérben. Ez az érzés, a felfogás és megértés pillanata olyan élesen szakít belém, hogy minden addigi önkontrollom elvesztem, és csak egymagam akarok maradni. Egymagam, mert úgy érzem, hogy nem bírok uralkodni többé magamon, és életemben először megütöm. A szemtől szembe való hazugságért, az árulásért, minden szenvedésért, a bizonytalanságért, amiben tartott, a bűntudatért, amit okozott, és okozni fog. Csak az ég tudja, mi tart vissza mégis, amikor megint nekem jön; immáron sokadszorra próbálja meg erőszakkal elvenni tőlem a „kincsét”, de nem bántom, viszont olyan erő van benne, amelyet már nem bírok kivédeni, és akaratlanul eltántorítom magamtól, és ezzel a földre lököm. Mindketten megdöbbennünk. Ez egy olyan határ, amely közelében eddig még csak nem is jártunk, és a lelkem legmélyebb bugyraiban sem gondoltam volna, hogy valaha így bánok majd Vele. A történtek miatt magamba roskadva húzódok be egy sarokba, mint egy gyermek, és ekkor tudatosul, hogy egész testemben remegek: a végtagjaim nem engedelmeskednek azonnal, csak késéssel, és mindenem zsibog.
Összecsuklok. Térdeimet a mellkasomhoz húzom, és úgy bőgök, mint egy gyermek az anyja után. 30 évet fiatalodom egyetlen pillanat alatt, és már csak elemi szinten működik a tudatom: védeni akarom magamat, védeni tőle, bármi áron. Még mindig szorongatom azt a szart, elengedni nem tudom, pedig legszívesebben darabokra törném, de nem lehet. Tudni akarok mindent, mindent, ami eddig a háttérben zajlott, és ez a kis plasztik darab segíthet ebben. Dátumok, üzenetek, hívások, részletek abból a múltból, ami eddig mellettem zajlott, amiről semmit sem tudtam, de folyamatosan éreztem a jelenlétét. Szilánkok az életünkből, amelyek révén összeállhat egy kép, ami végre megmutatja számomra, mi is a valóság. Biztosan van a készülékben valami, ami fontos neki, hiszen csak erre összpontosul a figyelme, mintha fel sem fogná, hogy éppen darabokra szakadt az életünk, és valami olyasmit él most át, amely után már semmi sem lesz ugyanaz, mint ami addig volt. Én pedig csak ülök, háttal a falnak, nézek magam elé, semmit sem látok, semmit sem hallok, semmit sem fogok fel, mindössze két mondat dübörög az agyamban: „Megcsalt. Ezt nem hiszem el.” A gyűrűt nézem az ujjamon, és féktelen harag támad bennem megint. A fájdalom és a csalódottság elegye valami olyasmit indít el bennem, amit addig sohasem éreztem: életemben először nem tudom, mit tegyek. Az világos, hogy itt a vége, de hogyan lehet valaminek vége, ami az egész életemet kitölti, a legfontosabb a számomra, és több, mint tíz éve az életem szerves részét képezi?! Hogyan dobhatnám el a Nőt, akit anno az oltár elé vezettem, mégpedig tiszta szerelemből, őszinte meggyőződésből, és akivel az utóbbi tíz évemet töltöttem el? Képtelenség átlátni most az emlékek és a jelen történései között, de megpróbálok rájönni, mikor csesztük el úgy, hogy ez lett a vége. Nem sikerül. Csak bőgök, és nem akarok mást, mint hogy minden és mindenki hagyjon békén.
Tízpercek telnek el, és továbbra sem tudok magamról semmit, elszakadtam a külvilágtól. A gyűrű, és az az átkozott mobil van csak a szemeim előtt; utóbbit feszegetem, megpróbálom széttörni puszta kézzel, de az utolsó pillanatban mindig megálljt parancsol az eszem. Máig emlékszem, ahogyan felnézek, és Őt látom, zokogva az ajtófélfának dőlve ülni. Megnyitom a készüléket, és beleolvasok az üzenetekbe. Nem kell sokat tennem, hogy kiderüljön, lefeküdtek, többször is. Megdöbbent, pedig semmi meglepő nincs ebben, mégis váratlanul ér. Hányingerem van, és úgy érzem, megáll a szívem. Tovább olvasok, és jön a kegyelemdöfés. Egyetlen szó. „Szeretlek”. Annyi telik még tőlem, hogy megnézzem, mikor jött az első üzenet. Közel fél évvel korábbi a dátum. Bele sem merek gondolni, hogy ez idő alatt hányszor hazudott a szemembe, hányszor lehetett együtt a másikkal, hányszor használta ki a jóindulatomat és azt a bűntudatot, amelyet folyamatosan keltett bennem, ha rákérdeztem furcsaságokra. Az már csak hab a tortán, hogy ha féléve már rendszeresen csaltak, mióta flörtölhettek, kerülgethették már egymást, miközben én – érezve, hogy valami nincs rendben közöttünk – minden erőmet és igyekezetemet beleadva, a saját önbecslésemet egy percig sem kímélve próbáltam megoldani a mindennapi problémáinkat.
Összetörtem. Szánalmasnak és nyomorultnak érzem magam, amiért hittem a szavában. Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy a legtöbb kérdéses esetben nem lehet igaz, amit állít, egyszerűen képtelenség, mégis, az együtt töltött évek rutinja, az, hogy mindennél jobban bíztam benne (és csak benne), megmentette a lebukástól. Számtalan esetben vizsgálhattam volna meg tényszerűen az állításait, de csak nagyon ritkán tettem meg, és az is hatalmas lelkiismeret furdalást okozott. Úgy éreztem, hogy rémeket látok, és kezdtem hinni benne, hogy paradox módon a saját bizalmatlanságom rombolja az évek óta köztünk lévő töretlen bizalmat. Ezért hát vártam, és hittem, hogy csak én tévedek, és a sors furcsa játékot játszik velem. Ebben a pillanatban viszont mindebből csak egyetlen dolgot éreztem, azt viszont mindennél erősebben: az átvertség semmihez sem fogható, keserű, gyomorforgató, az önbecslés utolsó morzsáját is két lábbal tipró érzését. Újra kitört belőlem a düh, és elhajítottam a mobilt, már nem volt szükségem rá. Végig igazam volt, megéreztem szinte az elejétől, hogy nincsenek rendben a dolgok, de bizonyítani sohasem tudtam. Az átvertség érzése egyszerűen megőrjített; egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy mindez velem történik, két kézzel martam az arcomba, hátha felébredek, és ez az egész csak egy gyötrő rémálom, nem a valóság. Miután ez nem történt meg, kínomban tiszta erővel ütöttem a falat, a bútort, mindent, amit értem. Egyedül Őt kiméltem meg. Még mindig a sarokban görnyedt, és olyan dolgot láttam a szemében, amit addig soha: félelmet. Ekkor kaptam észbe, és próbáltam meg lehiggadni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem mertem a közelébe menni, mert mindennél megalázóbb volt az az érzés, amit az arcán, a szemében láttam. Soha nem félt még tőlem, és talán van olyan, aki élvezi, ha a rettegést látja egy másik ember arcán, engem viszont csak undorral töltött el, mégpedig önmagammal szemben. Már nem üvöltöttem, nem szitkozódtam. Halálos fáradtság fogott el, és az ágyra roskadva összekuporodtam az egyik végén. Még mindig rázott a hideg, minden sejtem remegett, és a fejem továbbra sem volt tiszta. Az órára pillantva meglepődtem: immáron kettő és fél órája járkáltam önmagamat tépve a lakásban. Halk léptekre lettem figyelmes, Ő jött felém. Nem akartam már szemrehányást tenni, nem akartam se látni, se a közelemben érezni. Amikor megérintett, csak annyit mondtam, takarodjon a közelemből. Engedelmeskedett, és lekuporodott a szoba sarkába. Nem bírtam sokáig elviselni még ezt a közelséget sem, így át kellett mennem a másik szobába, de az agyam végig egyetlen kérdésen járt: „miért?”! Miért kellett ezt tennie?
Miért nem voltam neki már elég, ha néhány évvel ezelőtt még a világ legboldogabb embereként sétált be velem az oltár elé? Miért nem szólt, ha valami olyan problémája volt, amire már csak másnál tudott vigaszt találni? Miért nem volt velem őszinte, amikor magam sem tudom már hányszor kérdeztem tőle, hogy van-e valami baj közöttünk? Miért kellett ezt tennie, mivel érdemeltem azt, hogy rendszeresen a szemembe hazudjon? Miért nem állt elém, és szakított velem, amikor megtörtént közöttük az első villanás? Számtalan kérdés, amely választ, támaszt, és egyben megnyugvást adhat a megtört léleknek. Egyetlen probléma volt: a kérdéseket én tettem fel magamnak, és nem Ő. Ha így tesz, talán el sem jutunk idáig. Úgy gondoltam, már nincs miért hazudnia, ezért megkérdeztem mindent, ami az adott pillanatban az eszembe jutott. „Nem tudom.” – nagyjából ez a válasz érkezett minden kérdésemre, legyen az provokatív, sértő, vagy csak szimplán a lelkem mélyéről jövő. „Nem tudom.” Ezt ismételgette, bármit is kérdeztem, így érdemben semmire nem kaptam választ. Mélységesen csalódtam, benne, és az életemben egyaránt. A maradék erőmet és tekintélyemet is elveszítettem. Ettől kezdve nem szóltam semmit. Nem volt mit mondani, nem volt értelme kérdezni. Néhányszor még megpróbált hozzám érni, közel kerülni, egyszer egy óvatlan pillanatban még át is ölelt, de már semmit nem éreztem, csak gyűlöletet és megvetést. Iránta, és magam iránt szintúgy. A testem még a szobában volt, de a lelkem és az eszem már valahol teljesen máshol járt. Már nem hallottam semmit többé, és már fájdalmat sem éreztem, csak szánalmas üresség maradt ott, ahol korábban évekig szerelem, és őszinte rajongás volt.
Kínomban elnyomott az álom, de az sem hozott megváltást.