Nem sokat aludtam. Lehet abban valami, hogy az ember tovább álmodja azokat a dolgokat, helyzeteket, amelyek a nap során foglalkoztatják, mert ez történt az esetemben is. Olyan volt, mintha kívülállóként szemlélném az eseményeket, nagyjából úgy, mintha egy film peregne a szemeim előtt: adott volt Ő, adott voltam én, és persze adott volt az átkozott harmadik is. Szánalmasnak tűntem, ahogyan küzdök, vergődök a nőért, aki már régen másért van oda, mást szeret. Hányingerem lett önmagamtól, és összetódult a vér az agyamban. Kávéra nem volt szükségem, csak menekülni akartam a lakásból, a helyzetből, a darabjaira hullott életemből, mégpedig azonnal. Az első mozdulatomra felébredt Ő is. Ránéztem, és mérhetetlen megvetés lehetett a szemeimben, mert azonnal láttam a fájdalomtól eltorzulni az arcát, ahogyan egymásra pillantottunk. Talán mindketten abban reménykedtünk, hogy reggelre minden megváltozik, én legalábbis egészen biztosan. Jóformán bármit megadtam volna ezért, de nem így történt. Semmi sem változott, de a düh elszállt, és helyébe lépett valami, ami talán még annál is rosszabb; leginkább a hideg közöny, a fájdalom, a csalódottság, a félelem, és az undor keverékének tudnám jellemezni ezt a bennem örvénylő, semmivel össze nem keverhető érzésvilágot, amelyre csak rátett az a mérhetetlen gyomorideg, amelytől minden porcikám remegett.

Nem lehetett tovább húzni, döntenem kellett a továbbiakról, és én döntöttem. Döntöttem, ahogyan az elveim diktálták, döntöttem, ahogyan az eszem súgta, döntöttem, ahogyan minden normális ember tenne hasonló helyzetben. A csomagolás könnyen és gyorsan ment, már nem csapkodtam, precízen, gyorsan rendszereztem a legfontosabb tárgyaimat, amelyekre a következő néhány napban szükségem lehet. Az elfojtott zokogásra nem is figyeltem fel elsőre, próbáltam kizárni a tudatomból mindent, ami a régi életemre emlékeztetett. Az ágy mellé roskadva ült, folytak a könnyei. Csapzott és zilált volt, akárcsak én. Amikor a szemébe néztem, valamit mondani akart, de elkaptam a tekintetem. Nem voltam kíváncsi már rá, az eszem egyszerűen nem engedhette, hogy most megtörjön a lelkem. Láttam magam előtt szüleim arcát, és éreztem a támogatásukat még így, a távolból is. Szégyelltem magam, és az járt az eszemben, hogy hogyan mondjam el nekik a történteket. Nem akartam, hogy sajnáljanak, sőt, igazából nem akartam azt sem, hogy megtudják. A szívem szerint azonnal hazaindultam volna, de az eszem mást diktált: tudtam, hogy ha megteszem, nem lesz visszaút, éreztem, hogy ha átlépem a szülői ház ajtaját, már nem lesz többé elég erőm ahhoz, hogy újra szembenézzek önmagammal. Sem a büszkeségem, sem a körülmények nem tettek volna lehetővé egy esetleges újrakezdést. Ekkor döbbentem rá, hogy megeshet, nem végleg hagyom itt ezt a házat. Nem értettem, miképpen lehetséges ez, hiszen hányingerem volt magamtól, Tőle, az életünktől, de tagadhatatlanul bennem volt az a semmivel sem magyarázható, keserédes érzés, ami arra sarkallt, hogy ne égessek fel magam mögött mindent. A lelkem ezúttal teljesen mást akart, mint amit a józanész diktált. Nevetséges volt a helyzet, és én magam is. Úgy álltam a szoba közepén, mint egy nyeretlen kiskamasz, aki élete első kosarát kapta nemrég, és még nem képes felfogni, hogy vannak dolgok, amelyen nem változtathat.

Merengésemből az Ő hangja ébresztett: a jelek szerint teljesen megfagytam az elmúlt percekben. Hallottam, ahogyan beszél, de nem akartam megérteni, amit mond. Most viszont értettem a szavait, tisztán láttam minden vonását, és rádöbbentem, hogy mit veszítettem el, mit veszítettünk el mindketten. Életem szerelme a padlóra rogyva, összetörve zokogott: Ő talán most értette meg igazán, hogy mit tett kockára, és mit veszített el valamiért, amely jelentőségét talán túlértékelte, és szinte biztosan csak a kettőnk között felgyűlt feszültség miatt jöhetett létre. De már mindegy volt, a lelkem tiltakozott, a racionális énem viszont tudta, mi a teendő. Nem figyeltem tovább arra, amit mond, nem engedtem az emlékeimnek, hogy gyengévé, vagy inkább szánalmassá tegyenek.

„Szeretlek!!! Értsd meg, szeretlek!”

Semmihez sem hasonlítható borzongást váltott ki belőlem minden egyes szó. A tudatom titlakozott: most sem akartam felfogni a szavai jelentését, ahogyan azt az előző estén is tettem, de nem tudtam elfordulni, vagy nem a szemébe nézni. Nem akartam azon kattogni, hogy igazat mond-e, vagy sem, és azt sem akartam, hogy a kelleténél jobban fájjon a szakítás. Volt azonban egy komoly különbség: néhány órával korábban még hajtott a düh, a harag, most azonban nem támogatott tovább semmilyen lelki erő. Üres voltam belülről, és talán soha sem voltam még annyira magányos, mint ezen a reggelen. Folytak a könnyeim, de nem tágítottam, és lassacskán összegyűltek a szükséges holmik. Igazából már 10 perccel korábban is mehettem volna, de nem tudtam megtenni.  Még vártam valamire. Vártam, hogy mindent megmagyarázzon, vártam, hogy olyan észérvet vagy indokot mondjon, ami előttem is igazolja a cselekedetét. Ilyen viszont nem létezik, hiszen nincs olyan tény, ami egy több hónapos megcsalást igazol, egyszerűen nem létezik ilyen indok, vagy érv. Semminél sem akartam jobban, hogy találjunk valamit, amiben mindketten megkapaszkodhatunk, de nem ment. A tények csupán érzelmektől mentes, száraz igazságot hordoznak magukban, de ettől még tények maradnak. Az, hogy elhidegültünk egymástól, nem magyaráz meg semmit, különösképpen nem annak fényében, hogy az utóbbi hónapokban mind fizikailag, mind lelkileg a végletekig hajszoltam magamat azért, hogy újra felforrjon közöttünk minden. Ehelyett léphettem volna félre, tarthattam volna szeretőt, mert mind az esély, mind a személy adott volt, de nem tettem, mert Őt akartam, akkor is, ha pokolian nehéz volt minden egyes nap, és néha az önbecslésem látta kárát ennek a törekvésnek. Részéről mindössze egyetlen dologra lett volna szükség, mégpedig a felismerésre, hogy bizonyos kérdésekben igazam van: nem jó irányban változtak a dolgok, és tudatosan tennünk kellett volna ez ellen, mégpedig mind a kettőnknek, együttes erővel. Nem lett volna szükség másra, csak objektív önvizsgálatra midnkét oldalon, de néha talán tényleg ez a legnehezebb dolog az életben. A történtek függvényében viszont már mindennél jobban bántam, hogy nem szedtem össze a cuccaimat fél évvel korábban; ha így teszek, talán mindkettőnk méltósága megmarad, és nem őröljük fel szépen lassan egymást. Ha így teszek, talán be sem következik mindez, és néhány hétnyi szünet elég lett volna ahhoz, hogy észhez térjen, és rádöbbenjen arra, hogy mit is akar valójában. Nem tettem, mert mindvégig szerettem, és egyetlen percig sem hittem komolyan, hogy a megcsalás kettőnk viszonylatában egyáltalán szóba jöhet. A szakítás benne volt a pakliban, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy az egója elviszi olyan szintre, ahol az idegenektől kapott felszínes bókok végül fontosabbak lesznek, mint a néha talán összetett, de mindvégig őszinte érzelmek. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, most pedig, amikor Ő maga is rádöbbent már minderre, késő volt.

Amikor felvettem a kabátomat és a táskámat, belém kapaszkodott, és olyan erővel szorította a karomat, hogy az szabályosan fájt. Zokogott, és egyetlen dolgot ismételt: „Szeretlek! Nem érted, hogy szeretlek?!”. Nem értettem meg. Nem értettem, hogyan hazudhat egy ember a másik szemébe hónapokon át minden egyes nap, ha szereti. Nem értettem, hogyan okozhat ekkora fájdalmat számára, ha szerelmes belé. Nem értettem, miért nem lehetett tisztán „időt kérni”, vagy beszélni arról, ami nem jó, és megpróbálni változtani a problémán. Nem értettem, miért megoldás egy harmadikhoz való menekülés két ember legbensőbb problémáira. Egyetlen dolgot kérdeztem az ajtóban: „Szereted?”. Mielőtt bármit mondott volna, már tudtam, hogy teljesen mindegy, mi lesz a válasz, az semmiképpen sem lehet elég jó számunkra. Ha szereti, az megkönnyíti a helyzetet ugyan, mert gyorsan, végérvényesen lezárhatom a kapcsolatunkat, de a lelkem egy része nála marad, mégpedig a jobbik énemből. Ha nemet mond, azt vagy elhiszem, vagy nem, de mindenképpen újabb esélyt teremt a lelkemben a folytatásra, amely borítékolhatóan fájdalmas lesz mindkettőnk számára, ráadásul erősen kétséges, hogy egyáltalán van-e értelme ezzel foglalkoznunk a történtek után. Nemet mondott. 

Némi habozást követően becsuktam az addigi életem mögött az ajtót. A kocsi felé menet még hallottam, ahogyan a hátát az ajtóhoz támasztva zokogva magába rogy, de csak bízni tudtam benne, hogy jól van, mert visszamenni nem akartam hozzá. Ott és akkor biztosan nem. Ez a vasárnap reggel végérvényesen a tudtomra adta, hogy az örök szerelem intézménye csak illúzió, nem több.