Az autóban ülve, az úton találtam magam. Igazából fogalmam sem volt, hogyan kerültem a bejárati ajtótól a város határát jelző tábláig, az elmúlt 20 percben teljesen máshol járt az agyam. Még mindig nem tudtam feldolgozni mindazt, ami történt; nem értettem sem a kiváltó okokat, sem azt, hogy miért kellet hazudnia nekem, miért nem tudott elém állni az igazsággal. Az önérzetem azt diktálta, hogy helyes, amit cselekszem, ugyanakkor az eszem már közel sem volt ebben biztos. Csengett a telefon. Sokadszorra hívott már, de most, megállva egy út menti leágazásnál, úgy döntöttem, felveszem. Nem tudom, mit akartam mondani eredetileg, de Nóri hangját meghallva csak valami nagyon durva, nagyon megalázó mondat hagyta el a számat. Magam is meglepődtem ezen, úgy éreztem, már ura vagyok az érzelmeimnek, képes vagyok gondolkodni, szabályozni a cselekedeteimet. Nagyon nem így volt, hiszen a testemet már nem, de az elmémet továbbra is a vak düh irányította; nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy a korábbi megnyugvás csak látszat, és valójában teljes erőből forrt bennem a harag, az indulat, a pusztítás és a bosszú keserű vágya. Nóri zokogott a telefonban, én pedig - immáron kevésbé indulatosan - mondtam még valami közhelyeset, azután leraktam a telefont. Éreztem, hogy nem lehet így vége, és tehetetlenségemben felváltva ütöttem a kormányt és a fejemet. Nem tudtam megnyugodni, újra elöntött minden keserűség, folytak a könnyeim, és újra átéltem mindazt a fájdalmat, amit előző este éreztem. Szó szerint fájt mindenem, már fizikailag is teljesen kikészültem, pedig még nem volt 1 egész napja, hogy rádöbbentem, mi is zajlik körülöttem valójában. Megint hívott, de most nem vettem fel. Aztán ismét, de újból kinyomtam. Végül csend lett. Magamban maradtam a gondolataimmal, a kétségeimmel, mindazzal a teherrel, amit a történtek helyeztek rám. Nem tudtam, merre induljak. Tisztában voltam vele, hogy ha a szüleimhez megyek, akkor tovább nem tudok objektív maradni. A pártomra állnak majd, akaratlanul is befolyásolnak, és nem utolsó sorban erős táptalajt adnak az elveimnek, egyben saját példájukkal igazolják majd, hogy házasságban lehet tisztességesen, egymás alapvető érzelmeit tiszteletben tartva is élni, megöregedni, akkor is, ha a mindennapos problémák ezt megnehezítik. Tudtam nagyon jól, mit fognak mondani, láttam magam előtt minden pillanatot. Azt, ahogyan édesapám elkomorodva, együtt érzőn fogja a vállam, ahogyan édesanyám tehetetlenségében sírva fakad, láttam, ahogyan velem együtt, talán értem szenvednek. Éreztem, hogy a maguk egyszerűségében, a ki nem mondott érzéseik, valamint az évtizedes házasságban eltöltött közös múltjuk nyomán ítélnek majd, mégpedig keményen, de helyesen. Tudtam, hogy igazat adnék nekik, ha szembesítenének a valósággal, és éreztem, hogy soha többé nem mennék már vissza Nórihoz. Ők adták az életem kereteit, tőlük tanultam mindent, jót és rosszat egyaránt. Az értékrendem éppen olyan, mint az övék, így tudatában voltam a reakcióiknak is: számukra egy ilyen helyzetre nincs bocsánat, és éreztem, hogy mélyen én magam is így gondolom, bármennyire is fájt még ezt tudomásul vennem.

Édesapám szavai jutottak az eszembe, egy régi beszélgetés emléke, amikor alig 20 évesként megkérdeztem tőle, miért nem hagyja ott Édesanyámat, akivel az együttélés igen nehézkes volt már abban az időszakban is. Azt mondta, hogy az élet nem fekete és fehér, hogy nem lehet sarkosan dönteni, néha mérlegelni kell. Megértően bólogattam, pedig egyáltalán nem értettem vele egyet, sőt. Nem tudtam felfogni, elfogadni, hogy miért akar együtt maradni egy olyan emberrel, aki megnehezíti, sőt, alkalmanként pokollá is teszi az életét. Nem voltak kötelezettségek, hiszen már felnőttem, bármikor külön költözhettek volna az állandó civódás helyett. Láttam a mindennapjaikat, a rengeteg veszekedést, az elfojtott, régen elhűlt érzelmekből adódó feszültséget, és paradox mindennek az ellenkezőjét is, a szerelmet, a szeretetet, az egymáshoz való ragaszkodást. Édesapám éppen úgy beszélt Anyuról, mintha nem is emlékezne minderre, megértés és melegség volt a hangjában, az elkeseredett szavak ellenére láthatóan azok a napok és pillanatok éltették, amikor minden rendben volt. Azzal zárta a beszélgetést, hogy tulajdonképpen nincs oka a panaszra, máshol sokkal nagyobb a gond: nézzem csak meg például a szomszédokat, ahol a boldog képmutatás ellenére mindenki tudja, mit művel a "szerető" feleség a határozott, magabiztos, boldog, de teljesen tudatlan férje háta mögött. Eltelt ugyan néhány év, de már tudom, hogy igaza volt.

Most azonban nem voltam felkészülve egy hasonló beszélgetésre. Talán még kergettem az álmot, próbáltam hinni, hogy megváltoztatható minden, vagy egyszerűen csak nem akartam szégyenemben a szüleim elé állni, magam sem tudom. Egy biztos: ott, az autóban ülve nem akartam hazamenni, de Nórihoz visszamenni sem, csak őrlődtem egy helyben ülve, küzdve a tényszerű valóság, és a saját, idealista értékrendem között. Mérlegelnem kellett, mégpedig tiszta, nyugodt fejjel, de ettől az állapottól távolabb talán még soha nem álltam. Tárcsáztam. Hosszan csengett, végül felvette, de alig értettem, mit mond. Csak annyit kérdeztem, miért tette, de megint zokogni kezdett. Megkérdeztem, melyikünket szereti igazából, úgy, ha nem veszi figyelembe, hogy én vagyok a férje, az a férfi, akivel a társadalmi normák szerint kellene élnie, akihez ragaszkodnia kellene, jelen állapot szerint legalábbis. Nem gondolkozott, elkeseredetten, elcsukló hangon kiabálva ismételte:

"Szeretlek, hát nem érted, Téged szeretlek, mindig Téged szerettelek!"

Nem tudtam, mit mondjak. Az eszem azt súgta, hazudik, pont úgy, ahogyan korábban hazudott, napról-napra, hónapokon át. Ugyanakkor, beteges módon mégis boldogságot éreztem. Hirtelen úgy tűnt, a saját életem,a közös életünk útjában már csak egyetlen dolog áll: én magam. Vágyat éreztem rá, hogy hazamenjek, hozzá bújjak, és mindent újrakezdjünk, tiszta lappal, de az akaratom megálljt parancsolt. Nóri továbbra is sírt, és azt kérdezte, miért nem válaszolok, miért csinálom ezt.  Rossz kérdés volt, rossz pillanatban, ami ismét előhozta belőlem a sértett oldalamat.

 "Hogy miért csinálom ezt?! Te miért csináltad ezt velem!!"

Eldobtam a mobilomat. Folytak a könnyeim, megint elöntött minden, immáron sokadszorra. Szenvedtem, tomboltam, de nem jött a megváltás, nem tudtam megnyugodni. Néhány perc múlva ismét hívott, de nem vettem fel. Azután jött egy üzenet tőle.

"Bocsáss meg, kérlek! Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni!"

Ennyi. Reflexből töröltem az üzenetet, de a szavak, a pillanat, a környezet zajai egyaránt beleégtek a tudatomba. Jó lett volna elhinni mindazt, amit leírt, de mégsem ment. Ezek csak szavak voltak, nem volt mögötte arc, szem, ami elárulhatta volna, mit is gondol valójában a lélek. Már tudtam, hogy látnom kell, egyszerűen nem maradt más választásom. Haza kellett mennem hozzá, hogy láthassam, hogy még egyszer meggyőződhessek róla, jól döntök, hogy bebizonyítsam magamnak, már kiábrándultam belőle. Csak átölelni, még utoljára, annyi év közös emléke után, még egyszer, szerelemből, mint aki semmire nem emlékszik az utóbbi hónapok kavalkádjából, csak azokra az időkre, amikor még semmi nem árnyalta be a szerelem vegytiszta érzését.

Valami a tudatomba hasított Nórival kapcsolatban: már minden kiderült, ami lényeges volt, padlón az életünk, de Ő mégsem adja fel, keres, megalázkodik, ha kell, harcol azért, hogy egyáltalán meghallgassam. Mégis, mi oka lenne rá, hogy még mindig hazudjon? Ha eddig másra vágyott, de nem merte megmondani, most itt a lehetőség, tálcán kínálva. Ha a másikkal akart élni, mert vele jobban érezte magát, itt az alkalom, már nem kell bujkálnia többé. Nincs közös hitel, nincs közös gyermek, csak egy ház és egy autó; mindkettő könnyen értékesíthető, az ellenérték igazságosan elosztható, gyakorlatilag néhány hónap múlva már egymás emléke se kötne bennünket, ha beadnánk a válókeresetet. A megélhetés miatt szintén nem ragaszkodhat hozzám, hiszen biztos pozícióban dolgozik, olyannyira, hogy többet keres, mint én.  Számtalan okot vetettem fel magamban, majd cáfoltam meg őket szisztematikusan, de egyszerűen nem találtam rá magyarázatot, miért maradna velem a nehézségek ellenére is, kivéve egyet, az egyetlent, ami kósza reményt adhat: talán most ébredt rá, hogy tényleg engem szeret. Az eszem nem tudta elfogadni a választ; nem akartam bele ringatni magamat egy olyan fikcióba, amelynek minden eddigi valós cselekedet ellent mondott, mégis, úgy éreztem, adnom kell egy esélyt, hogy meggyőzzön. Egy esélyt neki, magamnak, kettőnknek. Nem tudom, miben bíztam, talán az önismeretem volt az, ami bizonyosságot adott: korábban éreztem, hogy lassan, de biztosan távolodunk egymástól, most abban reménykedtem, hogy az ellenkezőjéről is meggyőződök majd, ha a szemébe nézek. Látnom, éreznem kellett, hogy van-e még esélyünk együtt, hogy meg van-e még közöttünk az erő, ami összetart akkor is, ha az eszünk már régen mást diktál. Tudnom kellett, hogy valóban szeretem-e még, vagy csak az emlékek játszanak velem.

Néhány perc múlva már az ajtónkban álltam, és kész voltam feladni az elveimmel együtt az egész addigi életemet. Az ajtón belépve nem találtam Őt, pedig azt hittem, a nyakamba ugrik majd, ha meghallja a kulcsot fordulni a zárban. Az ágyon fekve láttam meg, összekuporodva aludt, és csak akkor ébredt fel, amikor már egészen közel értem hozzá. Nem szólt egy szót sem, csak felugrott, semmit nem értve a szemembe nézett, majd szorosan magához ölelt, miközben zokogva ennyit mondott:

„Szeretlek! Nem akartalak elveszíteni! Szeretlek!”