Sokszor hallottam a hűtlenséggel kapcsolatban, hogy a harmadik fél sohasem hibás, hogy a kapcsolatba történő belépése csak okozat, amely folyamat eredendője alapvetően a párkapcsolat már meglévő problémáiban keresendő. Annak ellenére, hogy nem tudok nem egyetérteni ezzel az érveléssel, valamiért mégis úgy érzem: két ember (többnyire) jól működő érzelmi életét jelentős mértékben képes befolyásolni egy külső, nem kívánt erő. Így történt ez valahogy esetünkben is; adott volt egy alapvetően jól működő kapcsolat, amely több évnyi szerelemből és stabil együtt járásból nőtte ki magát végül házassággá, mégpedig oly módon, hogy az említett időszak alatt tulajdonképpen sohasem került nagyobb hullámvölgybe, gödörbe. Az első komolyabb megingás több okra is visszavezethető, de tény, hogy igazán komoly fordulatot akkor vett a történet, amikor feltűnt az a bizonyos harmadik fél a színen.
A helyzetünk olyan szempontból speciális, hogy Nóri és én egyazon cégnél dolgoztunk már a kezdetek óta, igaz, nem egy területen, de mégis csak egy vállalatnál éltük a mindennapjainkat. Ennek persze meg volt az az áldásos hatása, hogy sokszor tudtunk együtt eltölteni néhány lopott pillanatot, ugyanakkor számtalan esetben éreztem úgy, hogy jobb lenne, ha más-más helyről "kapnánk" a fizetést; az otthoni beszélgetések egyre többször szóltak a cégről, továbbá a felmerülő munkahelyi problémák megoldásában sem mindig értettünk egyet, emellett (nem elhanyagolható szempontként) a kollégák közül is volt olyan, aki a kelleténél többször próbált meg manipulálni mindkettőnket. No és persze ott voltak a vállalati bulik, amelyek alapvetően nehéz pillanatokat szülnek, különösképpen akkor, ha az ember neje csinos és fiatal; férfi legyen a talpán, aki teljes lelki nyugalomban képes azt végignézni, ahogyan a rendesen lealjasodott (nem egy esetben korunkbeli, tehát potenciális ellenfélként definiálható) "kollégák" a tánc közben teljesen véletlen módon megtévelyednek, és comb, illetve fenék tájon érintik azt a nőt, akiért a férj bármit megtenne. Annak ellenére, hogy sohasem voltam féltékeny típus, ezek a helyzetek egy olyan, addig rejtett érzést hoztak bennem felszínre, amely a későbbiekben a kapcsolat zátonyra futásának egyik alapvető okává vált. Nem kell különösebb dologra gondolni: sohasem csináltam jelenetet, de minden ilyen momentum egyfajta fájdalomként egészen a velőmig hatolt, és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem próbál ez ellen Nóri maga is tenni, amikor jól látja, hogy milyen hatással van rám mindez. Annál is inkább érdekes volt a dolog, mert a tucatnyi kolléganő éppen olyan vehemensen próbálta meg rám vetni magát adandó alkalommal, ahogyan az Nóri esetében a férfiakkal történt, mégis, nekem minden esetben sikerült kezelnem ezeket a helyzeteket, ezért talán joggal vártam el, hogy mindez kölcsönösen így történjen. Volt persze olyan próbálkozó, aki túlment még ezen a határon is: ha azt mondom, hogy férfi és nő között bizonyos életkor felett már nem lehet őszinte barátság, akkor talán nem tévedek nagyot. Az persze csak egy dolog, amikor két ellenkező nemű ember jóban van egymással, és a közös munka miatt közvetlen viszony alakul ki, de ha ez túllép egy adott határon, akkor szerintem óhatatlanul megjelenik a féltékenység, különösképpen, ha erre a kacsintgató szerencsavadász még rá is tesz egy lapáttal, végletekig próbára téve ezzel a férj türelmét. Ha mindezt, kvázi bónuszként még végig is kell néznie az embernek, ráadásul nap mint nap, akkor szerintem jogos elvárással él a férj a neje felé, hogy valamelyest igyekezzen változtatni ezen a nem éppen idilli helyzeten, mielőtt elszabadulnak az indulatok.
Nóri azonban sajnos nem így gondolta mindezt; azt ugyan a mai napig nem tudom, hogy direkt csinálta-e, vagy valóban nem vette észre, mennyire idegesít a kialakult helyzet, de az tény, hogy érdemben soha nem tett semmit annak feloldása érdekében. Természetesen mindez rettentően megviselt: egyrészről nyugtattam magam, hogy nincs okom a féltékenységre, hiszen semmilyen konkrétumot nem fedeztem fel, ami bizonyítékként szolgált volna egy esetlegesen fennálló viszonyról, másrészt viszont ott volt a kétség, hogy mi lesz, ha egy adott pillanatban mégis "túl szorossá" válik ez a fene nagy barátság. Minderre katalizátorként gyógyult rá az a kezdetben még kimondatlan elvárás részemről, amelyet a szülői házból hoztam magammal: hiszem, hogy egy házasságban nem tehet az ember olyat, amivel a másikat bántja, ezért ha - példának okáért - egy harmadik fél túlzottan bizalmas módon közeledik, illik azt saját felismerés által vezérelve, önként, akár erővel is leszerelni, még mielőtt arról egyáltalán a párunk tudomást szerez. Természetesen mindezt magamra nézve is kötelezőnek tekintettem, ennek megfeleleőn a kapcsolatunk alatt számtalan esetben kellett meghúzni köztem és az "érdeklődő" hölgyek között a vonalat, helyenként igen kemény módon. Tettem mindezt úgy, hogy egy percig sem kételkedtem ennek helyességében, és egy pillanatra sem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis engednék a csábításnak. Ebből adódóan, amikor hosszú hónapok fokozódó gyötrődése után is azzal szembesültem, hogy Nóri nem képes, vagy nem akarja korlátozni ezt a (szerintem) túlzottan személyes, egyértelműen közeledő magatartást, nem bírtam tovább, és kitálaltam. Sajnos nem azt kaptam, amit vártam, sőt: annak ellenére, hogy soha, egyetlen szóval sem tettem megkötéseket azzal kapcsolatban, hogy hova menjen, kivel menjen, és mit csináljon az együtt töltött évek alatt, Nóri úgy gondolta, hogy rosszul ítélem meg a helyzetet és "csak" féltékeny vagyok, amire valójában semmi okom, ezért hát hallani sem akart arról, hogy átértékelje az adott munkatárssal fennálló kapcsolatát. Ebből adódóan változás sem történt, a helyzet tovább fokozódott, bennem pedig egyre inkább kezdett érni feszültség és a düh a betolakodóval szemben: habár nem láttam helyesnek, úgy éreztem, nincs más választásom, mint finoman tudtára adni, hogy a magatartása nem kívánt, ezzel végleg egyértelműsítve, hogy nem látom szívesen a feleségem közelében. Nos, utólag mindez hiba volt, mert innentől kezdve a helyzet lesüllyedt a kamaszok játékának debil szintjére: a vetélytárs még inkább rátett a nyomulásra (abba nagyvonalúan belesz@rt, hogy egy gyönyörű feleség és két gyerek várta otthon), amely következtében gyakorlatilag teljesen elborult az agyam, és ekkor már követelve "kértem" Nórit, hogy normalizálja a helyzetet. Sajnos Ő továbbra sem látott az egészben semmi furcsát, így teljesen magamba roskadtam, ami hosszabb távon is borítékolta a folyamatos feszültséget, a sértettség velőt rázó érzését. Az i-re azt a bizonyos pontot egy céges rendezvény tette fel, amelyen a saját feleségem többet táncolt az ominózus kollégával, mint vele, és összegészében nézve is mindvégig nagyobb figyelmet szentelt rá, mint rám. Ennél a pontnál valami megtört bennem, és innentől már nem tudtam megállítani a lavinát. Összevesztünk, és életünkben először tiszta erőből kiabáltunk egymással. Ő nem értette, mi a bajom, hiszen állítása szerint engem szeretett, én azonban nem értettem, hogy ha ez így van, mégis mi a jó büdös francért nem ezt érzem, és miért igazolják meglátásom helyességét a puszta tények is? A vitánk nem tartott sokáig, de rányomta a bélyeget a következő hetek, hónapok történéseire: habár látszólag mindketten megbocsátottunk egymásnak, és Nóri is felfogta, hogy mindez így nem mehet tovább, paradox módon a helyzet továbbra sem változott. A féltékenység folyamatosan egyre mélyebbre tolta bennem maró tüskéjét. Egyre többször fakadtam ki, egyre gyakoribbá váltak a viták, olyan semmiségeken, amelyeket előtte észre sem vettünk, és mindezeknek "köszönhetően" kialakult egy olyan feszült hangulat, amely teljesen beitta magát a hétköznapjainkba. Néhány hónap elteltével ráébredtem, hogy változtatnunk kell, ha nem akarjuk, hogy végleg megromoljon a kapcsolatunk, de ezzel a felismeréssel ezúttal is egyedül maradtam. Nóri továbbra sem látott kivetnivalót a drága kolléga közeledésében, és látszólag arról sem vett tudomást, hogy az illető a pofátlanság határát régen túllépve próbált meg nyomulni: nem egyszer találtam a drága barátomat Nóri irodájában lebzselve, szemmel láthatóan jó hangulatban nevetgélni, miközben engem a feleségem néhány perccel korábban még azzal rázott le, hogy dolgoznia kell, nincs ideje még néhány percre sem összefutni valamelyik eldugott szegletben, egy kávé, vagy egy lopott csók erejéig. Sajnos általánosságban is jellemzővé vált, hogy Nóri már a szabadidejét is igyekezett egyedül tölteni, olyan szokásokat és hobbikat vett fel, amelyek - nyilván teljesen véletlenül - rendszeres elfoglaltságot jelentettek számára, így még kevesebb időnk maradt arra, hogy szembe nézzünk a probléma valódi okával, egyben megpróbáljunk rá együtt, közös erővel megoldást találni. Közel 9 év után valahogyan nem ezt várná az ember. Nem adtam fel, és számtalanszor próbáltam meg tisztzni a helyzetet, amelyek révén erős kompromisszumokat kötöttem magammal szemben, de semmi sem segített, Nóri sértett "független" nőiessége teljesen felülírta a józan értékítéletét. Ekkor már 10 munkanapból 10 úgy telt el, hogy alig láttam az idegtől, kezdtem teljesen szétesni, a korábbi, magabiztos férfiből csak egy frusztrált, állandóan feszült kiskamasszá váltam. Minderre csak rátett a munkahelyi problémák halmaza, amely csak fokozódott azáltal, hogy akadtak olyanok, akik észrevették azt, amit Nóri továbbra sem volt hajlandó tudomásul venni, a nyomuló kolléga pedig természetesen csak vigyorgott a bajsza alatt, és élvezte a helyzetét. Egyesek rá is kérdeztek a dologra, és mi tagadás, ez már tényleg csak olaj volt bennem a tűzre. Nóri minden próbálkozásom ellenére továbbra sem tett semmit, illetve mégis: folyamatosan tagadta, hogy bármi lenne közte és a kollégája között, és hiába próbáltam meg belőle kicsikarni bármit, akár egy vallomást is, nem tágított afelől, hogy szeret, és csak én képzelem be az egész dolgot magamnak, ugyanakkor önkéntelenül is távoldott tőlem, nap mint nap. Rájöttem, hogy ha Tőle várok megoldást, azt sajnos sohasem kapom meg, ezért nekem kellett tennem valamit, még akkor is, ha nem én okoztam az alap problémát. Igyekeztem intelligens kiutat keresni, nem a hasonló helyzetekben általános, erőszakos megoldáshoz nyúlni, különösképpen, mert tudtam, hogy egy, a vetélytárssal történő fizikai összecsapásnak - függetlenül annak végkimenetelétől - nem lenne jó vége sem a munkám, sem a Nórival való kapcsolatomat illetően. Megpróbáltam a legjobb eredménnyel kecsegtető, egyben legnehezebb dolgot: minen erőmmel igyekeztem legyőzni magamban a féltékenységet, és őszintén hinni Nórinak. Nem volt könnyű, sőt, elképesztően nehéz volt minden pillanat, de egy idő után látszólag már nem feszélyezett a konstans módon fennálló, idegtépő helyzet, cserébe gyakorlatilag minden erőmet az kötötte le, hogy uralkodjak magamon. Nem vitatkoztam Nórival, nem vontam kérdőre, nem szítottam a feszültséget, és a kolléga irányában is "megszűntem" ellenségesnek lenni, bár mindez csak egy tudatos döntés eredménye volt, egyáltalán nem tükrözte a valódi szándékomat, érzéseimet. Iszonyatos energiámba került a mindennapok során lefojtani a tudatomat és a lelkemet, valamint visszafogni magamat olyan esetekben, amikor talán még a legbárgyúbb ember is tajtékozva üvöltött volna a méregtől, de úgy tűnt, megérte az erőfeszítés: nagyon lassan, de határozott módon normalizálódni kezdett a helyzet, és szerencsére a kolléga lendülete is alább hagyott: látva, hogy már nem húzom fel magamat olyan szinten, mint tettem azt korábban, kezdett visszavenni a nyomulásból, és talán nem tévedek, ha azt mondom, hosszú hónapok munkájával sem sikerült olyan közel kerülnie Nórihoz, mint azt korábban tervezte, ezért hát könnyebb préda után nézett. Fel természetesen soha nem adta, éppen ellenkezőleg: jól láthatóan igyekezett minden alkalmat kihasználni a későbbiekben is, hátha összejön az a régóta vágyott kóbor numera, de ekkorra szerencsémre már Nórinak is leesett a nyilvánvaló, így pedig nem sok esély maradt a sikeres csábításra.
Valami azonban megtört közöttünk, és már nem működött úgy a kapcsolatunk, mint régen: mélységesen csalódtam Nóriban, és ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Abszolút szerencsének éreztem a helyzetünk ilyen irányú változását, és tudatosságot maximum csak a saját szemszögemből véltem felfedezni a probléma feoldását illetően. Ez pedig nem tetszett, mégpedig nagyon nem, ráadásul minden erőmet elvette a korábbi cicaharc: fiatal éveim alatt mindig kerültem ezeket a szituációkat, mert úgy gondoltam, nincs értelme kűzdeni olyanért, aki nem képes felismerni, ha megpróbálják elcsavarni a fejét. Erre most, közel tíz évvel később ugyanebbe a csapdába futottam bele, de itt már nem hagyhattam annyiban a dolgot, hiszen nem csupán egy lányról volt szó, hanem a szerelmemről, a feleségemről, arról a nőről, akinek boldogan mondtam igent, akivel a gyermekeimet szerettem volna felnevelni, aki kitöltötte az egész életemet, és akiért bármit feláldoztam, amire szükség volt. A kapcsolatunk - minden igyekezetem ellenére - megszenvedte ezt az időszakot: habár folyamatosan javult a helyzetünk, és újra eltűntek a felhők a fejünk fölül, mégis rettentően távolinak tűnt már az a bizalomra épülő, szerelem által körbefont "komfort" érzés, ami korábban kettőnk között a kezdetektől jelen volt. Nem tudtam elfogadni, hogy nem tett semmit, amikor szükség lett volna rá, és hogy kis híján a tényleges szakításig fokozta a feszültséget. Megroggyant bennem az iránta érzett bizalom, az a bizalom, amely addig az egyik alappillére volt a kapcsolatunkak, és amely nélkül nem tudtam, éa mind a mai napig nem tudok elképzelni sem gyermekvállalást, sem hosszabb távú együttélést. Részletekbe menően visszatekintettem az elmúlt időszakra, amely következtében tudatosult bennem a tény: teljesen kifordultam önmagamból, a korában rám minden helyzetben jellemző érzelmi stabilitás már a múltté volt. Éreztem, hogy valamin azonnal változtatnom kell. Szakítani nem akartam, hiszen szerettem Nórit, ugyanakkor haragudtam is rá, amiért ilyen helyzetbe sodorta a kapcsolatunkat. Magamat egyenesen gyűlöltem a féltékenységem miatt, de akkor is - és most is - úgy gondolom, jogosan éreztem azt, amit. Végső mentsvárként (kiindulva a probléma gyökeréből) úgy döntöttem, hogy otthagyom a munkahelyemet. Az elhatározásomat csak erősítette, hogy éppen ekkor ajánlkozott egy lehetőség, amely ha jobb nem is volt, mint a meglévő állásom, nem tűnt vállalhatatlan kompromisszumnak azért, hogy újra helyre álljon kettőnk között az őszinte érzelmeken alapuló, nem erőből önmagunkra kényszerített bizalom. Igen, a bizalom: úgy éreztem, ha megadom neki azt a teret, amelyet korábban - önmagam számára is észrevétlen módon, akaratlanul - kezdtem szépen lassan elvenni tőle, Nóri is belátja majd, hogy szabad ember, mindig is az volt, és én csak annyit vártam el tőle, amennyit magam is önként felvállalok ebben a kapcsolatban, kettőnk szerelméért.
A régi csapatot magam mögött hagyva, az új munkahelyre kerülve már néhány hét után kiderült, hogy nem volt rossz a gondolat, mert egyre könnyebben viseltem a hétköznapokat, holott tisztában voltam vele, hogy vélhetően ugyanúgy flörtölgetnek Nórival, mint azelőtt, mégis, a nap végére össze tudtam szedni magam annyira, hogy mire találkoztunk, már az voltam, akit annak idején megismert. Belül, a lelkem mélyén persze továbbra is tépett a bizonytalanság, ideges voltam és feszült, de megpróbáltam leplezni, bízva abban, hogy előbb-utóbb végleg feloldódik közöttünk a feszültség, és úkjra önmagunk lehetünk mindketten ebben a kapcsolatban. Ennek fényében teltek a hetek és a hónapok, és minden nap egyre jobb lett. Azután robbant a bomba: az egyik nap végérvényesen szembesültem azzal, hogy mit tett. Gyakorlatilag a cégtől való távozásom után azonnal (vagy azzal közel azonos időben) találkozgatni kezdett egy kollégával... de nem azzal, akire mindvégig gyanakodtam, hanem egy másik, addig lapító, végletekig óvatos és sunyi módon közeledő taggal. Nem hittem el, ami történt, kis híján beleőrültem a felismerésbe. Visszagondolva, persze, már másképp mutatott minden: korábban is volt egy-két gyanús momentum a srác körül, de (tekintve, hogy barátnője volt, és hűséges típusúnak mutatta önmagát) nem feltételeztem rosszat. Írhatnám, hogy ez az ember ilyen, vagy olyan, de nem teszem, mert nincs értelme. Nyilvánvaló módon az érzéseim miatt amúgy sem tudnék objektív lenni, de nem is az Ő lélektanának mélyelemzése a bejegyzésem alapvető célja. Gyakorlatilag amúgy sem több, mint jellemtelen, ócska pinavadász, aki kisfiús sárm mögé bújva sunyít, felelősséget komoly kapcsolatban nem vállal (éppen ezért nem is tud egyről a kettőre lépni), de alkalom adtán pontosan azt mondja egy nőnek, amit az hallani akar, függetlenül attól, hogy mi is a valóság. Pont, nagyjából ennyi, több karaktert nem érdemel, csak egy statiszta ebben a sz@r, több felvonásos drámában.
Jóval fontosabb szerep hárult egy további, igen csak aktív résztvevőre, amely típus - úgy hiszem -, minden megcsalásba torkolló kapcsolatban tetten érhető, név szerint a "szingli barátnő" néven ismeretes károkozó. Nem tisztségem a 30-as éveikre jelentős súlytöbbletet felhalmozó, ennek megfelelően 0, azaz nulla darab 2 napnál nagyobb időtartamú kapcsolatot felmutatni képes nők (illetve ugyanilyen jellemzőkkel bíró férfi társaik) savazása, de a helyzet sajnos megkívánja. Ezek az emberek nagyjából olyanok egy hullámvölgyben lévő kapcsolat számára, mint a cián kapszula: ha a problémás helyzetben lévő felek akár csak egyike is rendelkezik ilyen jellem(telen)vonásokkal bíró "baráttal", borítékolható a bukta, különösen, ha a manipulált fél (esetünkben Nóri) jó szokásához híven nem ismeri fel a "tanácsokban"rejlő veszélyeket. Sajnos az mit sem segített, hogy én magam tisztában voltam vele, hogy egy harmadik ember véleményének kapcsolatba történő bevonása kockázatos lépés, ezért hát a barátnő kettőnk között történő felemlegetése éppen olyan következményekkel járt, mint a korábbi próbálkozóval kapcsolatos törekvéseim: semmivel. Pontosabban, csak egy újabb feszélyező elemmé vált a kapcsolatunkban, így hát dönthettem, hogy hagyom, had manipulálja kedve szerint a feleségemet, vagy szóvá teszem ezt Nórinak, és emiatt jól összeveszünk. Megpróbáltam mindkettőt, az eredmény már ismert.
Ne szépítsük a dolgot: az, hogy végül Nóri egy másik ember karjaiban kötött ki, alapvetően kettőnk hibája, ugyanakkor nem tudom nem észrevenni, hogy milyen irányba terelte ez a "jó szándékú" tanácsadó a folymatot. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha akkor, ott, abban a helyzetben, amikor a feleségem számára adódott egy szerető tartásának lehetősége, nem attól a b@szatlan (én kérek elnézést) harmincastól kér tanácsot, akkor teljesen más felé mozdul minden. Ha Nórit nem azzal traktálják, hogy "ez így nem kapcsolat", "nehogy már ő mondja meg, hogy mit csinálhatsz", "sz@rjál már rá", "miért hagyod, hogy korlátozzon, szabad nő vagy","látom, hogy tetszel XY-nak, szerintem tök jó pasi, miért nem engeded magadhoz közelebb","múltkor is kérdezgett rólatok", stb., akkor talán a saját eszére hallgat, és nem olyan forrástól vár megerősítést, aki a saját életének felépítése helyett inkább másik ember(ek) életébe ugat bele. Azt természetesen mondanom sem kell, hogy a lebukást követően nyilvánvalóvá vált az is, hogy ez a drága barátnő az első időktől kezdve tisztában volt mindennel, és ami még szebb, aktívan részt is vett a találkozók lebonyolításában, szervezésében. A "nincs lakás", illetve az "alibi kellene" témakörök ezzel le is voltak tudva. Félreértés ne essék: tudom jól, hogy a megcsalásért kizárólag Nóri a hibás, hiszen Ő hozta meg a konkrét döntést. Nem is akarom mosdatni, sőt, de azt - sajnos utólag - fel kellett ismernem, hogy a kapcsolatunk helyreállítására tett kísérletek sikertelenségében nagy szerep hárult mind a korábbi próbálkozóra, mind erre a konkrét "barátnőre", aki napi szinten manipulálta Nórit, és vele együtt kettőnk helyzetét. Bevallom, a kezdeti időkben nem tulajdonítottam jelentős szerepet utóbbinak (ami nyilvánvalóan hatalmas hiba volt), mert úgy gondoltam, Nóri van annyira tapasztalt, hogy átlásson a szitán. Alapvetően ez így is van, hiszen értelmes, okos, önmagáért bármikor kiállni képes nő, jelen esetben azonban (talán) már annyira vágyott a saját álláspontjának velem szemben történő megerősítésére, hogy miután megkapta azt egy harmadik féltől, már kétségek és átgondolás nélkül vett át mindent, amit az ominózus "retek" kolléganő (újfent én kérek elnézést) szájából hallott. Ebben a helyzetben pedig már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy egy váratlanul, ugyanakkor régi ismerősként a látókörbe kerülő, mindenhez bólogató "hódító" célt érjen.
Tanulság? Az nincs, a célom mindössze az volt, hogy rávilágítsak arra a tényre, hogy egy párkapcsolat sohasem "csak" két ember viszonylatában zajlik, ennek megfelelően egy esetleges krízis esetén sem szabad figyelmen kívül hagyni a környezet reakcióit, sajátosságait. Ha annak idején időben kapcsolok, és felismerem, hogy a próbálkozó ténylegesen nem érhet célt Nórinál, maximum engem bosszanthat, talán sohasem jutunk el a konkrét megcsalásig. Ha hamarabb felismerem, hogy Nórit manipulálják, és ezt a fenyegetést is okosan, nem erőből, a nyílt őszinteséget felvállalva próbálom megoldani, hanem indirekt módon közelítek a problémához, szintén jó eséllyel elkerüljük a törést. Sajnos mindez nem így történt, de a leckét megtanultam, még ha kis híján rá is ment az eddigi életem.
