Valami hasonló érzés egy megcsalást követően az adott kapcsolatban maradva élni. Az ember próbálkozik, küzd, ahogyan és ameddig csak tud, a végeredmény azonban minden esetben kétesélyes. Pontosabban, inkább csak egy.
Érdekes, ahogyan visszagondolok a múltra, annyira távolinak tűnik minden. Pedig nem volt olyan régen, hogy kiborult a bili, gyakorlatilag jóval régebbi emlékek is aktívan élnek bennem, de ez a pillanat lassan kezd a múlt homályába veszni. Az érzés, az a fájdalmasan tépő érzés persze nem csitul, sőt, az idő múlásával egyre erősebben tör fel újra és újra, mégis, visszagondolva a megcsalás környékén történt eseményekre, már olyan, mintha csak egy régi filmet néznék. Egy megfakult filmet, amiben még önmagam voltam, nem az a megtépett lelkű húscafat, ahogyan mostanában tekintek magamra, és ahogyan – ennek megfelelően - szépen lassan mindenki kezel a környezetemben.
Ne legyenek illúzióink, ebben a szar világban már az vagy, amit mutatsz magadról, a tényleges értékek szerepe erősen megkérdőjelezhető. Márpedig egy megcsalt ember törékeny, dühös, és csak a harag hajtja, napról-napra, hétről-hétre, szinte menekülve a jelenből, mindig csak előre, nincs tehát ideje és lehetősége arra, hogy önmaga életét menedzselje, vagy szebbet fessen arról, ami valójában. Ez pedig látszik, érződik a viselkedésén, a gesztusain, az egész jellemén. Valahol mélyen mindannyian haragszunk a világra, haragszunk a sorsra, Istenre, vagy bármire, aminek köze lehetett az életünkben bekövetkező töréshez, azonban a jelenben élni, teljesíteni, magabiztos életet élni többé nem tudunk. Ahogyan azt néhányan korábban már kommentben is megírták, rendkívül felemás helyzet ez, hiszen mi magunk ragaszkodunk ehhez az állapothoz, mi szenvedünk miatta minden egyes percben, mi isszuk meg a levét kedvesünk kicsapongásának, mégis, mindenki (vagy leginkább csak önmagunk) tőlünk várja azt, hogy felejtsünk, hogy tovább lépjünk. Nincs is más vágyunk már, csak egy: hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen. Hogy ugyanazok legyünk, lehessünk, mint akik egykoron voltunk. Semmi sem aláz meg jobban egy embert, mint az, ha olyan bántja, akit szeret. A megcsalásnál pedig nincs aljasabb csapás egy pár életében, hiszen egyszerre tépi szét a megcsalt fél önértékelését, dúlja fel a társadalmi kapcsolatait, a múltjába vetett bizalmát, egyszóval mindent, ami korábban egyedi személyiséggé tette, formálta az évek során. Különösen így van ez bizonyos kor felett, vagy akkor, ha nincsenek már az ember mellett a szülei. Egyszerűen nem marad biztos talaj a talp alatt, nincs biztos gyökér, ami támpontot adhatna a sodrásban. Ráadásul, az élet nem áll meg, és a napok többségében nincs idő ehhez hasonló eszmefuttatásokra; pörög a munka, szorítanak a határidők, dúl a mindennapos fennmaradásért folytatott küzdelem. Ez (ahogyan az a mentális problémákkal rendelkező emberek számának szignifikáns emelkedéséből is jól látszik) még egy egészséges lelkű, testű embert is megvisel, hát még azt, aki folyamatosa őrli magát legbelül, hibákat, okokat, felelősséget kutatva.
Tovább kell lépni, különben belepusztul a lélek. Persze, a szavak szintjén mindez könnyű téma, azonban ugyanazt az adott egyén szintjén kivitelezni szinte lehetetlen vállalkozás. Van, aki a csendes, akár évtizedeken át tartó őrlődést (és ezzel együtt a biztos feledést) választja, és van, aki a mának élve ott üt vissza, ahol a legjobban fáj. Az első típus gyakorlatilag úgy éli le az életét (már ha egy szép szombat reggel nem köti fel magát a kiskert egyik eldugott pontjában), hogy egyetlen boldog napjára tucatnyi stresszes, idegben eltöltött jut, és van olyan is, aki azzal próbálja legyűrni a hűtlenség (vagy sokkal inkább a hűtlen társ) iránt érzett undorát, hogy maga is belekóstol a tiltott gyümölcsbe. Míg az első esetben borítékolható az egész életen át tartó megalázottság, a megtűrtség érzése, addig a második lehetőség az egyéni értékrendek felrúgásával jár. Amint az az előzőekből is világosan látszik, rossz úton jár az, aki hűtlenség után fenntartja a kapcsolatát, hiszen garantált bukással járó, igen fájdalmas időszakot szabadít a saját nyakára. Ugyanakkor, mint tudjuk, néha a felismerés nem elegendő ahhoz, hogy az elhatározást tettek kövessék, ezért ragadnak rengetegen ebben a kietlen, semmi jóval nem kecsegető helyzetben.
Meguntam az önmarcangolást. Úgy döntöttem, tovább lépek, de ehhez vissza kell szereznem az önbecslésemet, azt, amit azon a hajnalon dobtam el magamtól, amikor visszafogadtam a hűtlen feleségemet. Azt, ami korlátoz, ellehetetleníti a megbocsátást és a bizalmat, azt, ami a jelek szerint önmagától már soha nem tér vissza. Nem maradt más előttem, csak a rossz út.
Sokat gondolok mostanában arra, hogy visszacsalom Nórit. Tudom, hogy ez egy elcsépelt, ráadásul meglehetősen szánalmas húzás is, de van abban valami, hogy a közhelyekben rejtőzik a legnagyobb igazság. Sohasem értettem, miért gondolja valaki, hogy az a megoldás egy megcsalás kezelésére, hogy önmaga is hűtlen lesz. Nem értettem, mit ér az egész, gyerekesnek és nevetségesnek tartottam minden mozzanatát. Most azonban, a helyzetben élve ráébredtem, hogy ez sem olyan egyszerű, mint amilyennek külső szemlélődőként tűnt, és több perspektívából is igazolható, ha valaki ezt az utat választja. Sajnos azonban mindez együtt jár azzal, hogy kvázi arcon köpöm magam, és pont azt az értékemet veszítem el, amely okán korábban olyan hevesen ítélkeztem Nóri felett. Persze, visszacsalni maximum csak fizikai értelemben azonos a megcsalással, hiszen az érzelmi háttere, sőt, az egész élethelyzet teljesen más; mindez, ha nem is igazolja teljes mértékben a visszacsalás létjogosultságát, mindenképpen jelentős körülmény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha magunkban mérlegre tesszük a dolgokat.
Másfelől, az egészhez nem fűlik a fogam: azon felül, hogy szembe mennék minden józanésszel, még a saját értékrendemet is két lábbal tipornám a sárba. Végső soron pontosan azt a dolgot dobnám el magamtól, amely valamilyen szintű erkölcsi fölényt (már ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni az adott helyzetben) biztosított számomra, amelyre építkezhettem, amelyből erőt nyerhettem az utóbbi időszakban. Azonban sajnos pontosan ez az erkölcsi támasz az, ami megnehezíti Nóri tetteinek elfogadását. Paradoxon, nem vitás. Legyek-e azért én is hűtlen, hogy elfogadjam más hűtlenségét? Más szavakkal, ha nem tudom már elfogadni az értékítéletét, degradáljam-e le a sajátomat is az Ő szintjére? Tudom, nagyképű, sznob ez a leírás, de sarkítva azért tartalmazza azt az igazságot, amelyet (talán) minden hasonló, döntéshelyzet előtt álló ember érez magában. Sőt, az az ember is ugyanezt érzi, akinek eszébe sem jut a hűtlenség, de mélyen tombol benne a harag, a megváltoztathatatlan iránti gyűlölet, és sejtelme sincs, mi is az igazi probléma.
Tegyük fel, hogy megteszem. Hogy hogyan, hol, kivel, meddig, az mellékes. Elvileg már egyetlen (akár fizetett) alkalomnak is elégnek kell lennie ahhoz, hogy letudjam magamban a revans érzését, vagy ha úgy testzik, hogy letaszítsam magam a szakadékba. Talán még ennyi sem kell, esetemben bőven elegendő egy csók is ahhoz, hogy hűtlen szarnak érezzem magam. Megváltozna-e ettől valami? Nem tudom. Lenne-e bűntudatom? Biztosan. Elmondanám-e, vagy titkolnám? Kérdéses. Tudnék-e úgy nézni magamra, mint korábban, vagy még mélyebbre süllyednék, és elveszíteném a maradék önbecslésemet is? Sejtelmem sincs.
Minden ember egyéni, minden sors kiszámíthatatlan. Volt egy ismerős kétgyermekes családanya, akivel egyszer (még azelőtt, hogy bármi is kibukott volna nálunk) hosszasan beszélgettem erről a témáról. Jó munkakapcsolat volt közöttünk, nem több, azonban egyik alkalommal váratlanul kibökte, hogy Őt már csalták meg. Kíváncsi voltam, meglepett a bizalma, így kérdeztem. Ő pedig beszélt, őszintén, minden köntörfalazástól mentesen. Elmondta, hogy évtizedekkel korábban csalta a férje, amibe Ő kis híján belepusztult, hiszen mindennél jobban szerette. Együtt maradtak, de amint lehetett, törlesztette a számlát, és összefeküdt valakivel, akire korábban nagyon vágyott, de a házassága miatt eszébe sem jutott, hogy komolyabban foglalkozzon a lehetőséggel. Akkor azonban nem volt már meg az a bizonyos erkölcsi blokk benne, és kezdeményezett. Azt kérdeztem tőle, hogy megérte-e ez, nem érzi-e magát ugyanolyan aljasnak, mint amilyennek a férjét érezte, amikor kiderült a hűtlensége. Erre csak annyit felelt, hogy semmivel sem lett jobb az érzés, ugyanúgy égeti a fájdalom minden egyes nap, de ha nem tette volna meg, akkor sem lenne jobb, sőt. Legalább egyszer újra ismét nőnek érezte magát, ha csak rövid időre is. A kapcsolatuk törése után még egy gyermeket szült a férjének, de azt mondta, soha nem tudott már megbízni úgy, mint azelőtt. Immáron évtizedek óta bizalmatlan vele: nézi a telefont, ellenőrzi a zsebeket, illatok, hajszálak után kutat. Magyarán, érdemben semmi sem változott az életében a visszacsalás után sem, de legalább ott van az emlék, amint a férje arcába vágja az egészet, az pedig megdöbbenten, egyetlen szó nélkül törik rommá a megdöbbenés súlya alatt.
A történet számomra két komoly tanulsággal is szolgált: az egyik, hogy az idő semmit sem old meg, így erre várni hiábavaló. A másik, hogy a visszacsalás szintén eredménytelen, de legalább abban segít, hogy az önbecslésünk szilánkjaiból összegyűjtsünk valamennyit. Akkor álmomban sem gondoltam, hogy egyszer én is ezt fogom majd érezni, mert sohasem hittem volna, hogy két ember között annyira kihűlhet a viszony, hogy a megcsalást megcsalással akarják orvosolni.
Változnak az idők… Hogy utána mi lesz, együtt maradunk, vagy külön folytatjuk, még erősen kérdéses, ahogyan sok minden más is kettőnkkel, illetve ezzel a helyzettel kapcsolatban.
