A legtöbb ember gyermekkora óta álmokban él; szellemünk öntudatra ébredése óta kísérnek bennünket ezek a víziók, amelyek minden esetben egy magasabb „minőség” elérésére sarkallnak, legyen az a cél szellemi eredetű, esetleg egy adott esemény, eredmény elérése, vagy akár egy vágyott tárgy birtoklása. Ezen víziók, progresszív látképek nélkül nincs emberi élet, hiszen bennünk van, szerves részünket képezi a felfelé törés vágya, az életünk jobbá, szebbé tételére való törekvés elemi ösztöne. Vannak olyanok, akik az álmaikat munkahelyi célok teljesítéséhez kötik, vannak, akiket az anyagi javak tesznek boldoggá, és vannak, akik jellemük tisztulásában, magánéleti kapcsolataik fejlődésében találják meg ezt a mindent elsöprő erejű motivációt. Utóbbi csoportba tartozom én is.
Ami az álmaimat illeti, már gyermekként sem voltak a valóságtól elrugaszkodott, irreális képzeteim a jövőmre vonatkozóan. Tisztes anyagi helyzet elérése és biztosítása, becsületes, elsősorban konstruktív munka árán, nagyjából ez volt minden, amit szeretem volna. Illetve, volt ott még valami, amit akkoriban megfogalmazni sem tudtam, de egészen fiatal korom óta éreztem a jelenlétét, a feltétel nélküli szükségességét az életemben.
Szerelem. Házasság. Család. Ezek az egyszerű szavak, amelyek a mai, modern világban már-már elcsépeltnek hatnak, számomra mindig is elsődleges fontossággal bírtak. Érzem, hogy ezek azok a dolgok, amelyek nélkül nem élhetek teljes életet, így nem lehetek boldog sohasem. Tinédzser korom hajnalán már tudatosan „társat” kerestem magamnak: amíg kortársaim fejében többnyire a testiség álomképe lebegett, én ennél jóval többet akartam, valakit, akivel testi/lelki összhangban élhetek, valakit, akit tisztelhetek, valakit, akit őszintén, megkötések nélkül szerethetek. Valakit, aki viszont szeret. Egészen biztosan túlzott elvárások voltak ezek, hiszen egészen sokáig, a húszas éveim elejéig nem találtam még csak hasonlót sem, a próbálkozásaim rendre kudarcot vallottak.
Azután megismertem Nórit. Kezdetben pont úgy indult, mint oly sokszor addig: csak egy idegesítő, elszállt lányt láttam benne, aki saját, kicsinyes frusztrációit a környezetére vetítve éli életét. Később úgy alakult, hogy egy véletlen során – a kölcsönös unszimpátia ellenére – közelebbről is megismertem, és az először átlagos, majd érdekes lányból egy hosszú beszélgetést követően különleges emberré, majd a barátnőmmé vált. Napok, hetek követték egymást, és ahogyan egyre közelebb kerültünk, úgy formálódott bennem a róla alkotott kép: a korábban beképzeltségnek hitt viselkedése büszkeséggé, a frusztrációnak vélt, támadó jellegű megnyilvánulásai önvédelemmé szelídültek. Megismerve az életét ráébredtem, hogy nagyon is sok közös vonás van bennünk, és azok az értékek, amelyeket addig elveszettnek hittem, újra értelmet nyertek kettőnk kapcsolatában. Őszinteség, szépség, kedvesség, majd idővel szerelem; mindent megtaláltam benne, amit addig kerestem, ezzel együtt én magam is kiteljesedtem. Sohasem voltam még annyira boldog, mint ezekben az időkben. Hittem, hogy ezzel Ő is így van, és tudom, hogy ez így is volt. Azután teltek az évek, mi egyre boldogabbak lettünk, de valami szépen lassan, észrevétlenül megváltozott.
