Az utóbbi hetek, hónapok jelentős része a keresésről szólt: egyrészt kutattam az esetleges hűtlenség árulkodó jelei, bizonyítékai után, másrészt kerestem azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével érzelmi szempontból újra önfenntartóvá válhat a kapcsolatunk. A kétarcú, önmarcangolástól sem mentes folyamat eredményeként mindössze egyetlen lényeges momentumra derült fény: Nóri után lassacskán önmagamat is elveszítettem.
Nem tudom biztosan, mikor indult el a folyamat, de akkor történhetett, amikor az ominózus este után mégsem szakítottunk. Azt az első pillanattól kezdve tudtam, hogy veszélyes játék szembe menni a saját elveimmel, az alapvető szemléletemmel, de úgy hittem (hiszem?), hogy volt értelme megpróbálni, ha ezzel esélyem nyílt a kapcsolatunk megmentésére. Sajnos, az elmúlt időszak fejleményeinek tükrében már nem vagyok biztos az egykori döntésem helyességét illetően; az a megalkuvás, amelyet a boldogságom visszaszerzése érdekében hoztam, mind a mai napig érezteti negatív hatását a kapcsolatunkban, egyszerűen nem tudok magammal elszámolni emiatt. Amikor szebb napokat élünk meg együtt, akkor nincs különösebb probléma, mert könnyű elnyomni a marcangoló érzést, mélyen tartani mindazt, ami nyomaszt. A rosszabb napokon ellenben elviselhetetlenné válik ez a kompromisszum, és vele együtt a korábbi csalódás fájdalma is megújult erővel tör rám. Ezekben az időszakokban alapvető fontossággal bírna a higgadtság, az ehhez szükséges biztos érzelmi háttér, valamint egy nagy adag önbizalom. Kár, hogy mindezt önként dobtam el magamtól, amikor a folytatás mellett döntöttem.
Elvesztem, és ennek egyre több jelét érzékelem magamon. A mindennapi viselkedésem, a személyiségjegyeim, szociális kapcsolataim egyaránt visszafejlődtek; nagyjából úgy érzem magam - és esetenként úgy is viselkedek - mint anno, tinédzser korom utolsó éveiben tettem. Újra átélem azt a terhet, amely a személyiségem kialakulását, formálódását kísérte, de ez most már számottevően nehezebb folyamat, mint annak idején, "köszönhetően" az instabil érzelmi háttérnek, a mindennapos munkahelyi stressznek, és úgy általában véve, a megélhetésért folytatott konstans küzdelemnek. Ráadásul a "fejlődés" ezúttal negatív irányú: lassú javulás helyett egyre mélyebbre visz az út, és egyelőre minden igyekezetem ellenére sem tudok úrrá lenni rajta. Érdekes felismerés, hogy korábban, még biztos alapokon nyugvó kapcsolattal a hátam mögött szánakozva néztem azokat a harmincasokat, akik komoly kapcsolat hiányában csak tengődtek, értelmetlen pótcselekvések rabságában éltek, ezért évek alatt sem jutottak egyről a kettőre. Úgy gondoltam, mindezt kizárólag önmaguknak köszönhetik, hiszen addig jártak egyik ágytól a másikig, míg végül mindenhol betelt a becsület, az évek pedig gyorsan elszálltak a sokéjszakás kalandok felett. Nos, eltelt tíz év, és fordult a kocka; néha magam sem hiszem el, hogy milyen nevetséges módon kerültem ugyanabba, az általam megvetett helyzetbe, igaz, az okok jórészt különbözőek. A sors iróniája, ugye.
Az általános közérzeti mélyponton felül komolyabb problémák is adódtak a kapcsolatunkban. Tipikus dolog ez is, mégis meglepett a színrelépése: teljesen elveszítettem az önbizalmamat a szexuális együttléteink során (is). A korábban rám jellemző kezdeményező szerep teljesen kiveszett belőlem, így annak ellenére, hogy minden nap kívánom Nórit, nem tudok gátlások nélkül közeledni hozzá. Úgy érzem, hogy a kezdeményezéssel erőltetem a dolgot, ezért inkább várok, hogy Ő közeledjen, biztosítva bennem az érzést, hogy nem a puszta szükségszerűség okán vagyunk együtt, hanem mert Ő is kíván engem. Tekintve, hogy évekig éppen ellenkező formában történtek a dolgok, ez a változás önmagában is feszültséget okoz a mindennapjainkban. Félreértés ne essék: így is sort kerítünk egymásra 2-3 naponta, de a korábban bevett gyakorlathoz képest ez visszalépés, pedig minden egyes alkalom olyan a lelkemnek, mint az orvosság. Talán pont ez utóbbi a probléma: a szex már nem az vele, mint ami korábban volt, egyfajta teljesítmény kényszer terhe nyomaszt minden egyes alkalommal. Csak arra tudok figyelni, hogy kielégítsem, még azon az áron is, hogy az egészből nem élvezek igazán egyetlen percet sem. Mindez azóta van így, amióta kiderült a félrelépése, talán tudat alatt ezzel akarom bebiztosítani a kapcsolatunkat, vagy csak félek, hogy az a bizonyos másik több élvezetet tudott nyújtani neki, mint én teszem. Nettó baromság az egész, tisztában vagyok vele, de valamiért ösztönössé vált a dolog, és már nem tudok szabadulni a rabságából. Az egész azért különös, mert Nóri sohasem mondott rosszat arról, amit az ágyban adok neki, éppen ellenkezőleg, szinte mindig ott a szemében az a csillogás, amit az első együtt töltött éjszakánk után láttam meg először, ami azért jó jel.
Talán, ha azon az éjszakáján elhagyom, majd a sorsra bízom az életünket ahelyett, hogy én magam próbálom megoldani a gondokat, mindez meg sem történik. Ha azóta újra egymásra találtunk volna, talán nem gyötörne folyamatosan a kétely: vajon tényleg engem akar-e ez a nő? Szerelmes még belém, vagy csak komfortosabb, biztonságosabb mellettem az élet, mint a szeretővel lenne? Persze, megeshet, hogy egy szakítás, majd békülés után is ugyanezek az érzések gyötörnének, de ezt biztosra már sohasem fogom megtudni…